Sokan voltak kíváncsiak a Pozsonyi Casinóban Gaucsík István, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa előadására, amelyet a Pozsonyi Városi Múzeum alapításáról, történetéről, anyagáról tartott.
A résztvevők között aligha volt, aki ne járt volna Pozsonynak ebben az intézményében, de eddigi ismereteink mellett most újabbakkal gazdagodtunk. Az előadó jó ismerője a múzeumnak, amelynek 2012-től 2016-ig munkatársa volt, ennek köszönhetően ismertetett több olyan érdekességet, történelmi tényt, amelyet csak a nagyon beavatottak tudhatnak.
A Prímás Palota szomszédságában álló épület ma is impozáns, a középkorban ez volt a város első háza, a város legtekintélyesebb középülete. Eredetileg Pozsony híres egyéniségének, Jakab városbírónak a tulajdonában állt. Mint annak idején Pozsonyban a legtöbb nagyobb házhoz, ehhez is építettek őrtornyot, amely ekkor a maga nemében a legnagyobb jelentőséggel bírt.
Ezt bizonyítja, hogy innen hirdették ki a királyválasztásokat, a királyi törvényeket, az uralkodó halálhírét, az országgyűlések időpontját, a forgalomba kerülő új pénzeket, a hadi győzelmeket, az előkelő vendégek érkezését. Tiszteletreméltó tisztség volt a toronymesteré, aki egyben zenei tehetséggel is bírt, mert az ünnepségek, események alkalmával ő szólaltatta meg a figyelemfelkeltő hangszert, a kürtöt. A torony a lakosság biztonságát ugyancsak szolgálta, az őrök innen figyelték a közeledő ellenséget, a rablócsapatokat, az utcai verekedéseket, a betöréseket, és az esetleg fellobbanó tüzeket. Az okiratokban 1370-ben először említett, tehát akkor már létező torony 1732-ben leégett, a következő évben azonban újjáépítették. Jakab városbíró házából idővel városháza lett, és feljegyzések bizonyítják, hogy ott már a 15. században élénk élet zajlott.
A városi tanács nemcsak a várost irányította innen, hanem az épületet sokrétűen ki is használta. Pénzverdét működtettek, itt verték a híres negyeddénárt, de az olvasztókemencében akár ágyút is öntöttek, puskaport állítottak elő, aztán saját sört főztek és mértek, vadászkutyákat tenyésztettek és lovardát tartottak fenn. Az Óvárosházának tömlöce, börtöne, kínvallató kamrája és hóhérszobája is volt, közismerten Oroszlánverem és Feketeszoba, a középkori igazságszolgáltatás intézményei. Az épületet az évszázadok során többször átépítették, ezért őriz számos stílusjegyet.
A 19. század második felében, 1868-ban, 150 évvel ezelőtt a pozsonyi születésű Rómer Flóris Ferenc, aki a régiségtudomány egyik alapítója, kiváló művelője, jópár, a régészettel, a művészettörténettel és műemlékvédelemmel foglalkozó mű szerzője, kezdeményezte az Óvárosháza épületében a Városi Múzeum megalapítását.
Pozsonynak akkor már volt egy múzeuma, mégpedig a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület Múzeuma, amely iránt nagy volt az érdeklődés, az egyre inkább öntudatosodó polgárság a gazdasági fejlődés mellett a kultúra fejlesztését is igényelte. Az ügynek megnyerte Rakovszky István levéltárost, Justi Henrik tanácsnokot, Karel Heiler plébánost, Motko Ferencet és Könyöki József, eredeti nevén Ellenbogen, történelemprofesszorokat.
A kezdeményezést a városvezetés jóváhagyta, 1868. július 1-jén Könyöki József társainak bejelentette a jó hírt, majd maga vette birtokába a múzeum igazgatását, ő lett a múzeum őre – ahogy akkor titulálták az igazgatót. Kiváló szakember lévén jó kezekbe került a múzeum. Munkája mellett például arra is szakított időt, hogy megfesse Felvidék középkori templomait, várait mintegy száz műemléklapon, de restaurálással és miniatúrák alkotásával is foglalkozott. 1869. január 1-jén létrejött a múzeumi bizottság, amelynek fent említett személyiségei felismerték, hogy itt az ideje a múlt értékeinek megőrzésére, tudományos szintű feldolgozására és a nagyközönség elé tárására.
Az alapítók tartották fenn a múzeumot, minden téren segítették működését, felkérték Pozsony város és Pozsony vármegye népét is, hogy erejükhöz mérten támogassák az intézményt. Fontos munka volt az anyagok, leletek, tárgyak begyűjtése. Összegyűltek olyan tárgyak is, amelyek nem kötődnek sem a városhoz, sem a múzeumhoz, de mégis megőrizték őket, így került a múzeum tulajdonába például még óegyiptomi lelet is. Könyöki József vezette be a vendégkönyvet is, amelynek ötlete akkor pattant ki az agyából, amikor Theodor Mommsen német történetíró, jogtudós meglátogatta a múzeumot. Rájött ugyanis, hogy jegyzéket kell készíteni a látogatókról, érdeklődőkről. Gyorsan vásárolt egy füzetet, a német vendég abba beleírta a nevét és beragasztotta névjegyét. Ez volt az első bejegyzés, és így valósult meg a vendégkönyv, amelybe aztán később minden látogató beírta a nevét. Ezáltal tudták nyomon követni, hányan voltak a látogatók és honnan érkeztek. Ekkor már iskolák, úgynevezett tanulóházak növendékei is jöttek oktatóikkal, és lassan kialakult a múzeum oktató, pedagógiai jellege.
De már a kezdet kezdetén jöttek Németországból, Angliából, Franciaországból, Olaszországból is látogatók, ezt bizonyítják a fennmaradt vendégkönyvek, bejegyzések. Ebben az időszakban terjeszkedtek a pincétől a földszinten át az emeletig. Könyöki József a századfordulóig, haláláig irányította a múzeumot, 1900-ban Helmár Ágost került az intézmény élére, aki két év alatt rendszerezte a gyűjteményeket, felbecsülte a tárgyakat, megállapította azok értékét. Közben állandóan bővült a gyűjtemény, idekerültek a céhek anyagai, ládák, művészi zárakkal, használati tárgyak, ereklyék, levéltári iratok, Dankó József, Batka János hagyatéka, számtalan adomány, de vásárlások útján is gazdagodott a múzeum. Az első világháború aztán elérte a múzeumot is, Csákós József, a múzeum akkori munkatársa például megakadályozta, hogy a műemléki tárgyakat elvigyék, a vastárgyakat beöntsék, beolvasszák.
Gaucsík István történész (Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Szerencsére a múzeum a történelem viharai után is megmaradt múzeumnak, Ovidius Faust dolgozta ki a múzeum modernkori szerkezetét, így lett archívum, múzeum, levéltár, majd Simon Jančo 1968-ban feldolgozta a múzeum százéves történetét, amely könyv formájában megjelent.
Látogatókban most sincs hiány. Az érdeklődők olyan páratlan tárgyakat látnak itt, amelyek értéke felbecsülhetetlen. Itt van Szent István dénárja, III.Endre király eredeti városalapító kiváltságlevele 1291-ből, Mátyás király aranybullája, a város legrégibb számadókönyve, a városban öntött harangok, intarziás puskák, pisztolyok, a Magyar Hírmondó 1780-as példánya, az 1886-ban a városi színházban bemutatott Bánk bán előadás plakátja, egy szíjgyártó cég ládájának zárja, 16. századi ajtókopogtató alátétje, hogy csak néhányat említsünk! A múzeum gyűjteményének gazdagságára utal, hogy különféle raktárakban még háromezer olyan tárgyat őriznek, amely feldolgozatlan, illetve helyszűke miatt nem került még bemutatásra.
Gaucsík István felhívta a figyelmet arra is, hogyha ellátogatunk a múzeumba, a rendkívül széleskörű és értékes anyag mellett érdemes szemügyre venni az épületet is. A kápolna freskója például Szent Lászlót ábrázolja. A kapu feletti arcképről megoszlanak a vélemények, lehet Jakab városbíróé, vagy az ógörög Szolóné, az athéni államférfié, költőé avagy Lükurgoszé, a spártai legendás törvényhozóé, de egy legenda arról szól, hogy az egyik városi tanácsost örökíti meg, aki hamis esküt akart tenni, de abban a pillanatban elvitte az ördög. Ezért ez a kép, bármennyire próbálnák eltüntetni, lefesteni, lekaparni, nem adja meg magát, újra meg újra előtűnik. Figyelmet érdemel a kapualjban levő struccmadaras Anjou-címer is, amely arra utal, hogy az épület eredeti tulajdonosa, Jakab városbíró rokonságban állt az Anjoukkal.
A Casinóbeli előadás felért egy időutazással, hiszen a Pozsonyi Városi Múzeum alapításától elérkeztünk máig, a múzeum fennállásának 150. évfordulójáig, amelyre többek között egy átfogó tanulmánykötet megjelentetésével is készülnek. Abban benne foglaltatik majd mindaz a felbecsülhetetlen érték, amit a múzeum őriz, mindaz a kultúrtörténeti, régészeti, történelmi anyag, amit ránk hagytak elődeink. Elmondhatják majd ezt rólunk a mi utódaink?!
