Ez alkalommal hősünk találkozik a nyelvrokonokkal, megtekinti a forradalmi Szentpétervárt, és megérkezik a forradalomba.
Miután beszédbe elegyednek vendéglátóikkal, feltűnik nekik, hogy azok milyen törve beszélik az oroszt, mintha nem az anyanyelvük lenne.
„Azután az egyik gyevuska ránéz a lábaimra: mezítláb voltam, mondtam, hogy nyeharasó volt. Az idősebb férfi, aki mellett ültem, a lány apja volt, azt mondta a lányának: hozzál labtyit! Ez olyan nyírfaháncsból font szandál. Markó barátom meg én már kapcsoltunk is: ezek cseremiszek. Közben csatlakozott hozzánk Kubinszky Tonko is. Úgy emlékeztünk, hogy a cseremisz nép a Volga és a Vjatka folyó völgyében él. Hiszen éppen ott voltunk, s ezek a mi nyelvrokonaink. A mellettem álló fiatalember volt a vej (vő), a kéz=kizi, a szív=szivi, a szem=szimi stb. Amikor ezt megtudták a szomszédok, futva jöttek üdvözölni bennünket, a déli rokonokat!”
Azonban ideje volt indulni, és az érzékeny búcsút követően irány a Vjatka folyó, ami a hasonnevű kormányzóság neve is volt, de ehhez még át kellett kelni a folyón. Amikor az egyik este megpillantották a folyót, rajta a kivilágított sétahajókkal, megijedtek. Hol van itt a híd? Sehol, mégis szerencséjük volt, mert találkoztak egy öreg útkaparóval, aki útbaigazította a társaságot. Elmondta, hogy a fia molnár és csónakja is van. Meg is állapodtak a molnárral, 2-2 rubelt fizettek fejenként. A túlsó parton már nem katonák voltak, hanem csellengő hadifoglyok, ők is Vjatkába igyekeztek. Azt is megtudták, hogy ott lehet beszerezni pecsétes papírt – a kormányzó aláírásával, amely szerint ők internáltak és három napon belül el kell hagyniuk Oroszország területét.
Az út nagy részét most is vonaton tették meg. Így értek Vologdára, ahol az állomáson mindenkit leparancsoltak a szerelvényről, de itt már nem vasutasok, hanem francia katonák voltak. Amikor indulni akartak a városba, vöröskeresztes karszalagos civilek halkan, de érthetően egy szót hangoztattak különböző népek nyelvén: utánam, utánam! Éjjel volt, amikor egy kórházszerű épülethez értek, ahol ágyak várták őket. Megismételték: lehet pihenni, nem levetkőzni… várni, jövünk! Éjfél felé kicsit beborult az ég… villanylámpa villant a kapuban és ez hallatszott: utánam, csendben.
Megint vonatra szálltak, és ezúttal marhaszállítmányként tették meg az út hátralevő részét. Ilyen kalandos körülmények között érkeztek meg Petrográdba, ahol már az osztrák-magyar konzulátus képviselői fogadták őket. Hősünk itt elszakadt a csapattól, de…
„Másnap már a csapatnál voltam és elmentünk városnézőbe. Nem volt ajánlatos messzire menni, mert a város egyes részein még lövöldözés volt. Megnéztük a Téli Palotát, minden ablaka ki volt lőve, és elsétáltunk a Néva-partra. A városban tömegeket láttunk sorba állni. Néhol krumplit osztottak, máshol napraforgómagot. Egyébként kolera és tífusz megbetegedések is voltak. Már július közepe felé jártunk, amikor a kórházvonat elindult velünk délre. Kosztot megint nem kaptunk, egyszer volt valami gyenge tea, meg egy tortaszelet nagyságú valami, se kenyér, se kalács, köles-, meg pohánkadarabokat találtunk benne.”
Útközben hazatérő orosz hadifoglyokkal találkoztak, akik Szegeden, és az alföldi tanyákon dolgoztak. Pirospozsgásak és jól tápláltak voltak, velük ellentétben, akik a hadifogságban alaposan lerongyolódtak.
Két év után végre újra hazai földön!
„Nyitrára pontosan augusztus 20-án értünk. Itt már valamivel jobb ebéd volt, mert még 2 deci bort is kaptunk hozzá, igaz, hogy nemzeti ünnep volt, István király ünnepe. Amint a kapuőrséghez értünk, ahol egy 18 éves katona állt, először nem akart beengedni, majd amikor bemutatkoztunk, azt kérdezte: honnan, öregek? Jól nézhettünk ki! Pedig csak 21 évesek voltunk. Igaz, hogy szép fekete bajuszom és göndör pofaszakállam volt.”
Hősünk rövidesen újra láthatta a szeretteit is, de Százdon éppen akkor dühöngött a spanyolnátha. Volt olyan hét, hogy hat halottat is temettek. Mivel azonban nem szerelték le, vissza kellett térnie Nyitrára, az egységéhez. Ezek azonban már október utolsó napjai voltak és valami lógott a levegőben. Egyszercsak befutott a pesti vonat, tele nevető, kiabáló és ujjongó férfiakkal és nőkkel. Vége a háborúnak! Budapesten kitört a forradalom! Mindenki mehet haza!
Megalakult a Csehszlovák Köztársaság, márciusban pedig Pesten a kommunisták vették át a hatalmat. Így került Menyhár János az I. vörös ezredbe.
„Egy szép tavaszi napon – Úr napja volt éppen – éjjel átkeltünk az Ipolyon és korán reggel elfoglaltuk Ipolyságot, délután meg Lévát. Én Pálmai Ernő parancsnok mellett voltam (volt százados). Ságról páncélvonattal mentünk Léváig, sőt Kozárovcéig, de ott már a híd fel volt robbantva a Garamon. Négy hónap elteltével vissza kellett vonulni az antanthatalmak parancsára. Szétszéledtünk és én is hazamentem, de valaki elárult és a legionáriusok letartóztattak, majd Hranice na Morave határszéli városkába internáltak. Jól bántak velünk és enni is kaptunk.”
A szabadulás után Budapestre ment, ahol beiratkozott a III. osztályba, amit el is végzett.
„Mikor a IV. Károly király-eset volt Magyarországon, Csehszlovákia mozgósított és megszállta a határt az Ipoly mentén. Én is kaptam behívót, de nem tudtam hazamenni. Aki nem vonult be, fél évet kapott, de nem kellett leülni, mert Masarik elnöktől amnesztiát kaptak. Amikor 1922-ben visszajöttem a diplomával, már kezeltek velem a csendőrök és nevetve mondták: Szerencséje volt! A diploma megvolt, de állás nincs. 1923-ban Szakállos megürült és végre 26 éves koromban állásban voltam! 500 korona kezdő fizetéssel.”
