Szeptember 15-én, szombaton délelőtt tizenegy órától a Recsktől öt kilométernyire lévő egykori gyűjtő- és haláltábor helyén tartottak megemlékezést felszámolásának 65. évfordulója alkalmából.
A megemlékezés felvidéki résztvevőkkel, a Csemadok és a Magyarok Világszövetsége képviseletében zajlott, s a Himnusz eléneklésével vette kezdetét. Emlékező beszédet dr. Rétvári Bence, a KDNP frakcióvezetője, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára tartott. Bevezetőben hangsúlyozta: az itt fogva tartott csaknem 1500 ember ártatlanul raboskodott.
Mint mondta, kötelesség emlékezni arra, hogy lehet az embereket megfélemlíteni. Két kötelezettsége van az utókornak: az első szimbolikus, ennek példája a Terror Háza, melynek célja bemutatni a kommunista elnyomás szörnyűségeit, vagy a málenkij robot emlékművének felavatása Budapesten, továbbá a Recsken, Kistarcsán tartott megemlékezések.
Második az anyagi kárpótlás: a politikai rehabilitációs ellátás, valamint a kormány részéről a meghurcoltak nyugdíj-kiegészítésének megduplázása 2010 után. Elégtétel mindenkinek, akit magyar, keresztény, nemzeti volta miatt megfosztottak szabadságától, kivégeztek, vagy egyéb módon diszkrimináltak. Ezek a fájdalmak sok tízezer családot érintettek. Sötét középkornak nevezik a középkor egy szakaszát, viszont ezzel szemben a modern felvilágosodás az, mely a terrort is behozta a magyar és a nemzeti történelembe.
Az 1944 és 1990 közötti időszak a két diktatúra ideje, amikor megszakadt a magyar történelem szerves, organikus fejlődése, ahogy az Alaptörvényünkben szerepel. Recsken 1950. január 1. és 1953. szeptember 23-a között működött a gyűjtő- és haláltábor, ekkor szabadult az utolsó rab. Minek köszönhető a felszabadítás Bulgáriától Észtországig? – tette fel a kérdést az államtitkár. Nem a világ szabad nemzetei kényszerítették ki, hanem a magyar emberek ellenállásán és Sztálin halálán múlott.
Akkor is, most is csak magunkra számíthatunk. Akik pedig ezt az elhurcolást, meggyalázást, kínzást, gyilkosságokat elkövették, azoknak utódai ma a szabad és demokratikus Magyarország ellen áskálódnak. Az ország egyik diktatúrának sem vált a kollaboránsává, csak kényszerült elszenvedőjévé. Büszkének kell lennünk a magyarok kitartására, hogy amíg nemzeti kormány van, nem engedi, hogy relativizálják, csorbítsák a magyar közösségi önrendelkezést – zárta gondolatait Rétvári Bence.
Majd a Mátrai Visszhangok vegyes kar előadása következett a „Zúg hullám, hogy sír, hogy fáj a honvágy, zúg hullám, zúg, míg csendesen partot ér a sajkám” refrénű énekkel.
Ezután Földes László, művésznevén Hobo következett, aki Szabó István visszaemlékezését olvasta fel a gyűjtőtáborról és két verset szavalt el a szintén itt raboskodott Faludy Györgytől.
Ezt követően Veszprémi László, a MÁV üzemeltetési vezérigazgatója kapott szót, aki megemlékezett arról, hogy 1950 tavaszán 253 MÁV-dolgozót hurcoltak ide. Több száz haláltábor közül ez volt az egyik leghírhedtebb. Emlékeztetett arra, hogy megbocsátani ugyan lehet, de feledni aligha.
Ezután Nagy Csaba tárogatón játszott, majd a Szózat közös eléneklése után háromkor a mátramindszenti emlékmisén vettek részt az emlékezők. A hivatalos program után a múzeum és a korabeli viszonyokat felidéző, berendezett barakkok megtekintésére nyílt lehetőség.
