Hosszú és gyötrelmes utat tett meg az emberiség azóta, hogy – amint azt a görög mítoszok is regélik – Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet, s így a földieknek nem kellett tovább a sötétségben tapogatózniuk. Mint ahogy évezredekbe telt, amíg a mécsesek pislákoló lángjától eljutottunk az elektromos világítótestek szemvakító fényárjáig, s így már a korábban éjszakai sötétségbe boruló bolygónk is úgy világít az űrben, akár egy sziporkázó karácsonyfadísz. S immár egy új fogalommal is „gazdagodtuk”, a fényszennyezéssel.
Jómagam még azon leköszönő nemzedékhez tartozom, amelyik megélte a közvilágítás rohamos fejlődését az utcai gázlámpáktól a ma divatos és energiatakarékos LED-lámpatestekig.
Komáromiként még nagyon jól emlékszem arra, hogy a háborút követő évtizedben is gázlámpák világítottak a Klapka téren és a belváros utcáin, s így derült égbolt esetén mindenkor jó látható volt akár a Tejút is.
S most tegyünk egy rövid képzeletbeli utazást a komáromi közvilágítás alig több mint egy évszázados történetében.
Bár szépapáink – ahogy akkoriban mondták – a tyúkokkal feküdtek és kakasszóra keltek, azért az otthonokban világítani kellett még akkor is, amikor az utcák és terek éjszakánként koromsötétségbe burkolóztak, s így ugyancsak nagy becsben állt mindenki ingyenlámpása, a telihold. Hajdanában a szerényebb otthonokban éjszakára megtette a mécses, amelybe csak némi növényi eredetű olaj és kanóc kellett, míg a jobb módúaknál a sokkal drágább gyertyák fénye világított, s a gyertyaöntő mindenkor köztiszteletben álló mesterember volt. Többek között ezzel foglalkozott Komáromban Lehár Ferenc apósa is.
A régi kandeláberekben ma már természetesen nem gázláng pislákol, a látvány azonban így is romantikus (Németh István felvétele)
Az utcákon csend és sötétség honolt, amelyet ritkán tört meg kutyaugatás, vagy a bakterok elnyújtott kiáltása:
Hallja minden háznak ura, éjfélt ütött már az óra, tűzre, vízre vigyázzatok, le ne égjen a házatok!
A polgárok vagyonbiztonsága felett őrködő éjjeliőrök egyik kezükben dárdaszerű botot, a másikban pedig afféle viharlámpát tartva, ködmönükbe burkolózva szentjánosbogárként bóklásztak a sötét utcákon. S ha valakinek éjnek idején halaszthatatlan dolga akadt, maga is kénytelen volt lámpást venni a kezébe, míg a módosabb polgár előtt a szolgája világította be az utat.
Az utcai közvilágítás egyidős a tizenkilencedik századdal, Londonban például 1806-ban megjelentek az első utcai gázlámpák, amelyek az 1815-ben odalátogató Széchenyi Istvánra is mély benyomást tettek. Pest-Budán egy évvel később, 1816-ban gyulladt ki az első utcai gázlámpa fénye.
Komáromban majdnem egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy bevezessék az utcai gázvilágítást. Mivel ehhez világítógáz kellett, erre csak 1901-től nyílt lehetőség, amikor a város akkori külterületén, a Tehénállás téren felépült a gázgyár.
Ám amíg az elhatározást tettek követték, a beruházás gazdaságos voltának is utána kellett számolni. A világítógáz előállítása ugyanis csak akkor volt kifizetődő, amennyiben legalább háromszáz fogyasztó napi átlagban 6-10 ezer köbméter gázt igényelt. Nos, amint azt a példa is mutatja, Komáromban ez a fogyasztási igény megvolt. A későbbiekben a gázvezeték-hálózat is egyre bővült, a tehetősebb háztartásokban megjelentek az első gáztűzhelyek, az utcákon pedig szaporodtak a díszes öntöttvas kandeláberek.
A komáromi gázgyár a huszadik század elején és Bilkó János, az utolsó komáromi lámpagyújtó (Németh István gyűjteményéből)
A világítógázt kőszén izzításával állították elő, s így a gázon kívül nagy fűtőértékű kokszot is nyertek. A kitermelt világítógázt hatalmas tartályokban tárolták, azokból áramlott fokozatosan a vezetékekbe.
Az utcai gázvilágítással egy új foglalkozás is született, mégpedig a lámpagyújtóé.
Gyermekkoromban esténként gyakran irigykedve figyeltük a „lámpás” embert, amint komótosan végigballagott a belvárosi utcákon, s miközben meg-megállt a kandelábereknél, hosszú póznájának a végével megnyitotta a gázvezeték kallantyúját és ugyancsak a póznája végén lévő égő kanócával lángra lobbantotta a kiáramló gázt. „… és lőn világosság!” Pirkadatkor ismét végig kellett járnia az útvonalát, hogy elzárja a kis gázcsapokat.
S hogy ki volt ez az ember, aki hivatásánál fogva esténként némi világosságot teremtett a komáromi utcákon? Bilkó János 1920-ban állt munkába a gázgyárban, s akkor még bizonyára nem sejtette, hogy annak dolgozójaként éli le az életét. Attól kezdve ugyanis egészen 1956 őszéig ő kezelte a közvilágítás gázlámpáit. Abban az évben, amikor munkába állt, még 380 gázlámpa világított Komáromban, ám 1929-től, amikor megjelentek az utcákon a könnyebben kezelhető, olcsóbb és nagyobb fényteljesítményt nyújtó elektromos lámpatestek, a gázlámpák száma jelentősen csökkent, így 1937-ben munkatársával, Prasek Lajossal már mindössze 130 gázlámpára felügyeltek.
Bár a lámpagyújtogató munkaköre első hallásra könnyűnek, s mai szemmel romantikusnak tűnhet, nem volt könnyű feladat.
Hajnalok hajnalán kellett felkelnie, hiszen nyáron már fél kettőkor ébresztő volt, hogy időben elzárja a gondjaira bízott gázlámpákat. Igaz, ha ezzel végzett, otthon még akár pihenhetett is egy kicsit, míg munkába nem kellett mennie, mert feladatköre nem mentesítette az alól, hogy napi öt órát a gázgyárban dolgozzon. Telente már fél négy tájban, nyáron viszont fél kilenckor ismét útra kelt, hogy bejárva az útvonalát, meggyújtsa a lámpákat. Míg hajnali körútját olykor fél óra alatt bejárta, az esti foglalatossága háromszor annyi időt vett igénybe.
Munkában a lámpagyújtó (Múltkor.hu)
A lámpaoltogatás terén már olyan gyakorlatra tett szert, hogy kampós botjával akár a bicikliről is képes volt elzárni a gázcsap rézből készült fülét.
Este aztán a kerékpárja otthon maradt, gyalogosan indult körútjára kétméteres botjával, melynek végén egy kétdecis doboz volt elhelyezve, benne spiritusszal kevert petróleummal. Ezt az égő keveréket a leggonoszabb szél sem volt képes eloltani.
A feladat és a napi kétszer nyolc kilométernyi út megtétele nem volt könnyű, arról nem is szólva, hogy ha a munkatársa megbetegedett, az ő városrészén is neki kellett helytállnia.
Ha ma egy elektromos utcai lámpatest hosszabb ideig nem világít, keveseknek okoz fejfájást, ám ha annak idején egy gázkandeláber nem világított, másnap már sok volt a kritikus hang. 1956 októberében, a magyar forradalom és szabadságharc idején a komáromi közvélemény figyelme is a magyarországi történésekre összpontosult, s így kevesen vették észre, hogy a belvárosi utcák utolsó gázlámpái is végleg kialudtak.
Ezzel a végéhez érkezett egy romantikus korszak…
