Hét éve váratlanul ment el, búcsúszó nélkül. De itt hagyta a kedvenc állatait, Bözsikét, a mindig vándorúton járó cicát, Rómeót, a környék legszebb bakkecskéjét és Kleót, az ajándékba kapott vizslát. Talán sorsszerű, hogy mindhárman decemberben mondtak búcsút ennek az árnyékvilágnak.
Amióta az eszemet tudom, mindig tele voltunk állatokkal. Hozzátartozott ez ahhoz az álparaszti létformához, amelyet még én is folytattam, bár életem elég jelentős részét Kassán, Budapesten és Pozsonyban éltem le.
Ezeken a helyeken kimondva-kimondatlanul, de mindig paraszt maradtam, míg szülőfalumban nagyvárosi ficsúrnak tartottak.
Ilyenkor mindig eszembe jutott kedves íróm, Szabó István, aki végül se itt, se ott nem érezte otthon magát, s innen oda, onnan meg ide, vagyis hol szülőfalujából Budapestre, hol pedig a fővárosból szülőfalujába, Cserszegtomajra menekült. Valahogy így éltem én is az egyre gyorsabban száguldó éveimet, de hazaköltözve Kassáról, Budapestről, majd
Pozsonyból mindig azzal vigasztaltam magam, hogy van egy szülőfalum, ahol igazán otthon érzem magam
(bár ennek a falunak nem nagyon kellettem), van egy kisváros, ahol dolgozom és alakítom annak közéletét (bár ahogy B. Kovács mondaná, én sem lettem „gyüker”), s vannak a régió nagyvárosai, ahová néhanap kirándulok nagyvilági életet élni.
De a biztos pont mégis sokáig anyám maradt, akivel hosszú évek zaklatott csendje után ismét összemelegedtem, amit leginkább a szombat-vasárnapi reggeli kávézások erősítettek meg. Ilyenkor volt időnk arra, hogy számot vessünk a túl gyorsan repülő idővel.
Mivel hét közben nemigen voltam odahaza, anyám apám halála után az állatai társaságában várta a „százévnyi magány” feloldását, mégpedig nem is sikertelenül.
Befogadta a kóbor macskákat, együtt lélegzett az ajándékba kapott vizslával, s üvegből etette Rómeót, a bakkecskét, aki elfelejtett megtanulni szopni. Bözsike volt a sok macska közül az egyetlen, amely nem igényelt szobamacskai státuszt, de egy-két napos kihagyásokkal rendszeresen megjelent, hogy a többiektől távol tartva magát, a kredences szekrény padkáján várja a neki járó tápot. Jóllakva aztán ismét elindult egér- és patkányfogó többnapos körútjára, bár nemegyszer a konyhaajtót nyitva felejtő szomszédasszony aznapi ebédjét is megvámolta. Kleót, a vizslalányt viszont egyik barátomtól kaptam ajándékba, s bár anyám eleinte tiltakozott a tiszta vérű eb befogadása ellen, pár nap múlva mégis az ágya mellett aludt egy kis dobozkában. Igaz, nem sokáig, ugyanis egy fertőzés pár hónapos korában elvitte. Szavalóversenyen zsűriztem épp, amikor sírva hívott, hogy Kleó a kezei között múlt ki. Pár hónap múlva már egy újabb vizsla feküdt a dobozkában, igaz ő fiú volt, de a Kleó név maradt. Amikor nagyobb lett, gyakran szinte feldöntötte madárcsontú anyámat, amikor a boldogságtól a nyakába ugrott. Soha nem feledem, halála után napokig nem evett, gyászolta a gazdáját, s bár évekig együtt éltünk, velem mindig távolságtartó maradt. Egyedül a volt albérlőmet szerette, amikor néhanap meglátogatott, nem tudott betelni a boldogságtól. Anyám legkedvesebb állata mégis a bakkecske volt. Rómeó a testvéreivel ellentétben nem tanult meg szopni, s ha anyám nem etette volna cumisüvegből, nem élte volna meg a másnapot sem. Így viszont, amíg csak előnyben nem részesítette a zöld füvet, anyám cumisüvegén élt. Később aztán a környék legszebb bakkecskéjévé serdült, s bizony, ha nem voltam odahaza, anyám se kikötni nem merte a kertbe, se behozni.
Anyám halála annyira váratlanul ért, hogy a síremlékére – amelyet még apám halála után elkészíttetett –, még a halála időpontját sem mertem felíratni.
Ahogy a szobájában is minden maradt a régiben, legfeljebb néha a port töröltem le. S akárhányszor a kedvenc állataira néztem, mindig ő is élt bennük tovább.
Azt mondják, hét év alatt az ember sejtjei is teljesen kicserélődnek. Hét évvel a halála után előbb Bözsikét vitte el egy vírus, pár nappal később Rómeó is váratlanul elpusztult, majd karácsony estéjén több hetes agónia után Kleó is jobblétre szenderült.
Azt hiszem, itt az ideje a síremlékre felíratni a halála dátumát.
