Nemrégiben Nógrád megyében jártam és a megye előtt álló fejlesztési lehetőségekről beszélgetve örömmel hallottam, hogy január 3-án a szomszédos Besztercebánya és Nógrád megyék együttműködési megállapodást kötöttek.
Az országos sajtó is beszámolt ezen együttműködés egyik eleméről, a Salgótarjánból a kedvelt szlovákiai síterepekre, Kokava, Gyetva és Besztercebánya környékére induló síbuszokról. A buszjárat Besztercebánya megye anyagi támogatásával jött létre.
A Felvidék.ma is beszámolt róla, hogy megjelent a Kürtös, azaz a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya által kiadott elektronikus havilap januári száma. Ennek egyik cikke is kitér a buszjáratokra, s megemlíti, hogy nyáridényben ellentétes irányba, Besztercebányáról magyarországi fürdőhelyekre induló buszjáratokat terveznek.
A lap a megállapodással kapcsolatban két olyan kérdést is említ, amelyek közel állnak a szívemhez. Az egyik a betegek határokon átnyúló kezelésének lehetősége. Miniszterként nagyon szerettem volna elérni, hogy kölcsönös előnyök alapján kapcsoljuk össze a betegellátási rendszerünket. Akkor még nem volt Schengen, még az uniós tagság is csak nagyon távlati dolognak látszott, de sikerült elvi hajlandóságáról megnyilatkoztatni szlovák kollégámat.
Nem jutottunk azonban előre: a két ország betegbiztosítói között nem sikerült megfelelő megállapodást kötni. Ennek lassan három évtizede, és érdemben még semmi sem történt.
Igaz, utódaim számára ez nem volt kiemelt cél. Érdemes viszont újra nekifutni.
Már a terveken túljutott, eredményes egy másik program, aminek Szécsény országgyűlési képviselőjeként, ha nem is ötletgazdája, de elkötelezett támogatója voltam. Az Ipoly-hidak helyreállításáról van szó. Több próbálkozás után a Párkányt Esztergommal összekötő Mária Valéria híd felavatása reményt adott, hogy a folyamat nem áll meg, s az Ipoly-hidak is sorra kerülnek.
Jó hasonlat mutat rá ennek fontosságára: Egy végtag számára kulcskérdés, hogy a nagy artériákban szabadon áramoljon a vér, de mit sem ér ez, ha a kapillárisok nem átjárhatók.
Mivel az Ipoly 1920-ig nem volt határfolyó, a jobb és bal part között élénk kapcsolat volt, amit az Ipoly felett átívelő több tucat híd is megkönnyített. A második világháború esztelen pusztításai ezt is tönkretették.
Örömmel olvastam, hogy a nagykürtösiek is fontosnak tartják és üdvözlik az Ipoly-hidak helyreállítási folyamatának jelenleg tervezett két újabb állomását, az Ipolyhídvég és Drégelypalánk, illetve Ipolyvarbó és Őrhalom közötti közlekedés helyreállítását.
Feladat persze van bőven. Környezetvédelmi szempontból is fontos, hogy ne csak a gépjárműközlekedés bővüljön, hanem a vasúti is. Jelenleg szünetel a személyforgalom Salgótarján és Losonc között.
Sokan szeretnék, hogy Drégelypalánk és Ipolyság között helyreállítsák a valaha volt pályát, s akkor Budapestről Zólyomig is el lehetne vonaton jutni.
Ezek persze kicsit az álmodozás világába tartozó elgondolások, de ha nem álmodozunk, ha nem beszélünk róla, akkor biztosan nem történik semmi. A vasutat már sokan temették, gyér forgalmú szárnyvonalakon megszüntették a közlekedést, de ma már látszik, hogy környezetünk érdekeit is figyelve akár a vonatozás reneszánsza is bekövetkezhet.
Az örömbe, hogy egyre légiesedik a határ, üröm is csöppen bőven. Szomorú, hogy a kétnyelvűség terén még a nem túl engedékeny szlovákiai szabályozás adta lehetőségekért is újra meg újra meg kell küzdeni.
Az sem szerencsés, hogy Magyarországon még a határ mentén élők körében is csekély a törekvés a szomszéd nemzet nyelvének megismerésére. Amilyen nagy szükség van arra, hogy mindenki anyanyelvén tanulhasson, mert későbbi fejlődését így tudja jobban megalapozni, annyira fontos, hogy szomszédaink nyelvén is tudjunk legalább alapszinten vagy kissé jobban megszólalni.
A magyar–szlovák szomszédság terén mintha fordítva kellene írni a szöveget: oly közel vagy hozzám és mégis távol. Félelem és gyanakvás gátolja a távolság csökkentését. Jó lenne, ha a magyarokban ellenséget látók túl tudnának ezen lépni. Ahogy Besztercebánya és Salgótarján. Mindkét nemzet érdekében, európaiként.
***
(A szerző 1990 és 1994 között az Antall- illetve a Boross-kormány népjóléti minisztere volt. Az első Orbán-kormány idején a parlament külügyi bizottságának alelnöke, majd 2004-től 2014-ig európai parlamenti képviselő, 2012-től az EP alelnöke – szerk.)
