Ugye, emlékeznek még a szocializmus éveire, s a művészetben uralkodó három T alapszabályára. Tiltani, tűrni, támogatni – szólt a regula, igaz, könyveket már nem égettek. Amikor 1989-ben megszabadultunk az állampárttól, abban a reményben tettük mindezt, hogy a régi, átkos idők már sosem jönnek vissza. De úgy látszik, tévedtünk, előbb csak az öncenzúra jelent meg, aztán már attól sem riadtak vissza politikusok, hogy egész egyszerűen betiltsanak előadásokat vagy kiállításokat.
Az elmúlt 30 év egyik leggyakoribb szava volt a sajtószabadság, de megvallom, gyakorló újságíróként sosem tudtam mit kezdeni vele. Alapjaiban véve mindig is vallottam Lengyel László neves szociológus-politológus megközelítését, miszerint egy normális átlagember egyharmad részben jobboldali, mert fontos számára a nemzete, a konzervatív, hagyományokon alapuló értékrend, egyharmad részben liberális, hiszen a XXI. században már nem igazán léteznek átléphetetlen határok, s maga a sajtószabadság fogalma is liberális vonzattal bír, s nem utolsósorban egyharmad részben baloldali, mert szociális érzékenységgel rendelkezik.
Naiv emberként sosem értettem, miért nincs átjárás a három, számomra alapvető értékrend között, s megtanultam, hová, mit szabad leírnom.
Szóval, szó sincs sajtószabadságról, mindössze az öncenzúra hatékony gyakorlásáról.
Amikor a Gömöri Hírlap élére kerültem 2007-ben, három különös évet élhettem át, a város akkori vezetése ugyanis nem szólt bele a munkámba. Tartott ez a meghitt állapot 2010-ig, amikor új vezetés érkezett, akik már „fantáziát” láttak a lapban, s megpróbálták ráerőszakolni a saját értékrendjüket.
Ez 2012-ben a lap megszűnéséhez vezetett, a polgármester és a képviselő-testület közötti feloldhatatlan ellentét miatt a testület a lapot megszüntette. Lehet, hogy tényleg akkor kellett volna felállnom, de ugye Gömörben sem adják ingyen a kenyeret, így maradtam. Az elkövetkező években – amikor az új testület ismét megalapította a lapot –, a munkám még nehezebbé vált, s vélt vagy valós ellenségeim számára voltam MKP-s, hidas, smeres, sőt még Kotleba-párti is.
Volt olyan kollégám, aki még a közösségi oldaláról is letiltott, mondván, olyan emberrel nem áll szóba, akinek a főnöke a szélsőjobboldali megyefőnökkel kokettál. Azzal a megyefőnökkel, aki hosszú évek óta először a kultúra dolgaira is kiterjesztette volna fennhatóságát, s több besztercebányai társulást szeretett volna betiltani.
Ebbéli szándékában támogatást kapott Rimaszombatból is, ahol a Post Bellum tervezett kiállítása verte ki a biztosítékot.
Az a tárlat, amely a holokauszt és a totalitárius rezsimek borzalmaira szerette volna felhívni a figyelmet. A város ismét az országos lapok címlapjára került, de a tárlat végül nem maradt el, hisz annak a megyei fennhatóságú (ekkor már új elnöke volt a megyének) múzeum udvara adott otthont.
A veszély persze nem múlt el, s amikor az új testület és a régi-új polgármester között kitört a háború, a lap ismét kereszttűzbe került. De ismét úgy érezhettük, függetlenek vagyunk, s a város vezetése egyre kevésbé tud beleszólni a lap tartalmi részébe. De találtak „megoldást”, ugyanis egyik napról a másikra kidobtak bennünket az irodáinkból, s áthelyeztek egy, lapszerkesztésre és felelősségteljes munkára teljesen alkalmatlan irodába, ahol mindig is egy hivatalnok ült és dolgozott. Bár maga az alpolgármester is elismerte, hogy a hely teljesen alkalmatlan tisztességes munkavégzésre (hiszen két szerkesztőségről van szó), természetesen nem változtattak a döntésükön, így nem maradt más, mint a felmondás, amelyet meglepő módon még aznap aláírtak. Sajnálom – ennyi volt az alpolgármester reakciója 12 évnyi munka után, de tartóztatni egy szóval sem tartóztattak, sőt még arra sem akadt öt percük, hogy személyesen fogadjanak.
A helyemre hárman is jelentkeztek – volt köztük profi újságíró is –, a végén természetesen olyasvalakit választottak, akinek nagyjából annyi köze van a szakmához, mint nekem a méhészkedéshez. Vagyis semmi. Igaz, eszembe jut egy másik polgármester, akinek miután nemet mondtam, nagy bölcsen csak annyit jegyzett meg, minden hülye tud újságot írni. Azóta is írják a semmit.
Mivel évek óta aktív részese voltam a városházán található galéria működtetésének is, s még januárban megterveztük az évad kiállításait, úgy döntöttem, hogy a szeptemberre betervezett új kiállítást azért még megszervezem. Eredetileg Kresnye András a Balogvölgyét szerette volna bemutatni, de mivel ennek a tárlatnak a megvalósítása hosszabb időt vesz igénybe, András kedvenc témájához, a portréfotózáshoz nyúlt, de a megszokottól ezúttal kissé eltérő formában.
„Áldott az árnyak test nélküli teste,// Titkos kelméjük lelkemmel rokon” – írja gyönyörű versében Tóth Árpád. Kresnye András új kiállítása tájainkon eleddig ismeretlen merész vállalkozás, ugyanis úgy kalandozik el Gömörből, hogy mégis itt marad. Egy-egy összekulcsolt kéz, kimerevített hát, fátyol mögé bujtatott szempár, homályba burkolózó testközel – néha már azt hihetnénk, mindent kendőzetlenül megmutat – holott csak árnyakat látunk. Ismeretlenül is ismerősek, hiszen gömöriek, s ugye tudjuk, az ördög mindig a részletekben lakozik. Akkor is, ha mindvégig árnyékban maradnak – szerepelt a meghívóban.
A Turisztikai Információs Központ vezetői ezúttal öncenzúrát gyakoroltak, s meglátván a képeket, nem is várták meg a főnökük véleményét, mereven elzárkóztak a kiállítástól (vagyis leszedették a már felrakott képeket), mondván, az túl erotikus, depressziós, s nem illik a Gömör-Kishonti Vásár hangulatához. A kiállítás kurátoraként nyugodtan leírhatom,
a tárlat képei nagyon távol állnak mindezen fogalmaktól, egy nagyon tehetséges fiatalember útkeresései inkább.
Szóval, 2019 van, s ne is álmodjunk sajtószabadságról, cenzúramentes művészetről. Az még egy kicsit odébb (mondjuk fényévnyire) van tőlünk.
