Nemrég olvastam, hogy Szlovákia, pontosabban a regnáló eltévelyedett államapparátus kisajátította az egykori magyar hadsereg katonáit és a lakhelyük mai geopolitikai besorolása alapján szlováknak minősített minden korábban születettet még akkor is, ha az ő életében és azt megelőzően olyan, hogy Szlovákia és szlovák nemzet nem is létezett.
Ez az éremnek csak az egyik oldala. Másik oldalon jogosan teszi fel bárki a kérdést, hogy mit is „áldozott” ez a nagy utódállam arra, hogy az így kisajátított háborús áldozatok méltó emléket kapjanak, illetve, ha már van ilyen emlékhely, akkor annak fenntartásához hogyan, milyen módon járul hozzá Szlovákia?
A választ valamennyien jól tudjuk: kisajátítani, azt igen, gondoskodni viszont még véletlenül sem.
Ezzel szemben hadd meséljem el egy személyes élményemet: Varga Lajosnak hívnak. Ezt a nevet úgy kaptam, hogy volt édesapámnak egy nála öt évvel fiatalabb öccse, aki a 2. világháború vége felé egyszerűen eltűnt. Ezt az eltűntet, illetve már csak az emlékét szintén Varga Lajos névvel őrzi a református gyülekezetünk anyakönyve, tehát feltehetően neki köszönhetem, pontosabban az ő szüleinek és keresztszüleinek, hogy nekem is a Lajos keresztnevet választották születésemet követően.
Ilyen módon nagyon közeli rokonomnak éreztem és érzem ezt a néhai Varga Lajost. Sorsa érdekes elemekkel teli. Kivételes életpályát futott be, mert akkoriban kevés búcsi parasztgazda engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy fiát taníttassa, mert a fiúgyermekek számára akkoriban a gazdaság fenntartása volt az általánosan elfogadott életpálya. Lajcsi bátyám annak köszönhette az őt ért kivételezést, hogy volt két idősebb fiútestvére, akik bőven elegendő utánpótlást jelentettek nagyapám gazdaságának fenntartására. Lajcsi bátyám Győrben a felső kereskedelmi középiskolában sikeresen leérettségizett, majd ezt követően Budapesten egyetemi tanulmányokat kezdett.
Ezek során bolondult meg egy beképzelt náci hülyeségének köszönhetően egész Európa és tört ki a 2. világháború. Még ennek veszélye is hosszú időre elkerülte Lajcsi bátyámat, mert egyetemista létére mentességet élvezett a katonai szolgálat teljesítése alól. Ez az áldott állapot véget ért a Horthy Miklósénál is sötétebb nyilas hatalom létrejöttével 1944 őszén-telének kezdetén. Lajcsi bátyám a győri gyalogezred leventékből összetákolt alakulatának tagjává vált. 1944 karácsonyát követően még eltávozást is kapott, így készült róla egy fénykép nagyapámékkal közösen a porta udvarán egy disznótor alkalmával.
Ezt az eltávozását követően visszatért Győrbe az alakulatához és nagyapámék többé semmilyen megbízható hírt nem kaptak róla. Pedig nagyapám még a Dunán is átszökött a „baráti” Magyarországra és Győrben próbált valahogy hírt szerezni legkisebb fia felől, de csak annyit sikerült megtudnia, hogy alakulatukat valamikor 1945 februárjában kivitték Németországba kiképzésre, de a vonatot út közben valahol Bécset elhagyva szövetséges bombatámadás érte egy állomáson, ahol sokan közülük életüket vesztették, de Lajcsiról nem tudott meg többet ennél.
Így nagyapámék az idő múlásával belátták, hogy ha fiuk túlélte volna azt a támadást, akkor már bizonyára adott volna magáról valami életjelt. Tehát egy idő után mint háborús áldozatról emlékeztek Lajcsi bátyámról, úgy, hogy ez akár egy tévedés is lehetett volna.
Nagyapám majdnem 30 évvel a háború után úgy halt meg, hogy kedves fia felől semmi biztosat nem tudott. 2015 tavaszán sikerült nekem kideríteni, mi is történt Lajcsi bátyámmal valójában, és 2015 október 24-én egy szombati napon fiammal tett „kirándulásunk” során nagy nehezen rátaláltunk a sírra is, ahol a kőbe vésett felirat szerint Varga Lajos alussza örök álmát.
Mindezt csak azért írtam le és ismétlem el újra, mert ott a cellei temetőben a sír és a győri gyalogezred áldozatait rejtő parcella felett volt egy olyan érzésem, hogy az addig a németekről kialakított véleményemen kénytelen leszek módosítani, mert akik 70 évvel a bűnös háború után is olyan mintaszerűen gondoskodnak a számukra teljesen idegen katonák, sőt nem is katonák, csak katonainasok sírjáról, az ilyeneknek inkább illik köszönetet mondanom, mint számonkérni rajtuk néhány felmenőjük tévelygését.
Szlovákiával pontosan fordított a helyzet. Ütődöttek voltak a Hlinka-gárdista felmenőik, de a mai Danko és a Kotleba-féle újnáci Hlinka-gárdisták talán még súlyosabb agyi hiányosságokkal vannak „felszerelve” és az ilyenek képviseletében – lássatok csodát – a náluk semmivel sem különb képviselők és állami tisztviselők gyártják a napi cirkuszt és mélyrepülést. Még csoda, hogy mindenem viszket, ha rá gondolok, hogy egy ilyen állam polgára lettem?
