A karácsonyi ünnepváráshoz kapcsolódó rövid sorozatunkban Bendík Márta néprajzos, az ipolysági Honti Múzeum nyugalmazott munkatársa eleveníti fel gyermekkorának ünnepeit. A szülőfalu, Lontó emlékein túl az egyes ünnepekhez kapcsolódó helyi népszokásokat is taglalja.
A karácsonyi ünnepkör Ádám-Évakor böjttel (karácsony bőttyivel) kezdődött. Napközben csak húsmentes ételeket, tésztaféléket fogyasztottak. Szigorúan betartották a „háromszor enni, de csak egyszer jóllakni” böjti szabályt, ezért reggelire egy-egy karéj kenyér járta tejjel, tejeskávéval, ami pörkölt árpakávéból készült, esetleg pirinyó vajjal, vagy megszegték az ünnepre készített, méretes puszta kalácsot (fonott kalács), s abból kapott mindenki egy-egy szeletet. Az ebédből is mértékkel fogyasztottak, ezért a gazdasszony ezekből az ételekből csak keveset főzött.
Voltak családok, ahol szigorúbban böjtöltek, ebédet sem főztek; a reggel vagy a délelőtt folyamán elfogyasztott egy szelet kenyéren (kalácson) kitartottak a vacsoráig.
Olyan egyén is akadt, aki vízen kívül egész nap semmit sem vett magához. Ez önként vállalt koplalás volt, az egyház karácsony böjtjén nem kívánt ennyire szigorú önmegtartóztatást. Meleg ebédet mi sem ettünk, anyám a vacsorát és a nagykarácsonyi étkeket készítette.
Szenteste délutánján igyekeztek elvégezni: bekészítették az estére való tüzelőt, és bőségesen ellátták az állatokat.
Aztán tisztálkodtak, sötétedés után pedig ünneplőbe öltözve ültek a vacsorához, mely gyertyafény mellett, imával és a hagyományos, szitába rakott szegények vacsorájával kezdődött.
A megnevezést csak néhány család alkalmazta, a szokás eredete már ismeretlen volt. Néhol úgy gondolták, azért szegények vacsorája, merthogy azoknak másra nem telik, s egyúttal a szerény eledel kell, hogy figyelmeztessen az Isten jóságára és bőkezűségére, aminek a többi, a karácsonyi asztalon még megjelenő finomság köszönhető. Másutt azért fogyasztották, mert mindig így volt szokás.
A termények mágikus erejéről vagy semmit sem tudtak, vagy már nem hittek benne. Inkább babonaként kezelték, ennek ellenére egyetlen katolikus család asztaláról sem hiányzott a karácsonyi szita. Érdekes módon azonban a dió egészségjósló jellege megmaradt, tehát igyekeztek a szitába egészséges szemeket válogatni, hogy a következő évre senkinek se jövendöljön betegséget.
A gyertyafény (Krisztust, a világ világosságát is jelképezi) mellett elköltött „szitás vacsora” szokása napjainkig él, bár a belevalókat a legtöbb helyen már kenyérkosárkába helyezik.
A szitába vöröshagymát, almát, diót, fokhagymát, mézet és ostyát tettek. Mindenkinek a családfő osztotta ki a ráeső részt.
Az almát annyi szeletre vágta, ahányan az asztal körül ültek, a gerezd fokhagymát, szeletke hagymát megtisztítva, az ostyát kevés mézzel megcsorgatva, a diót megtörve adta. Elfogyasztásuk után már meggyújtották a petróleumlámpát, s asztalra került a böjtös vacsora többi étele. A karácsonyi vacsora többi fogását is a gazda szolgálta fel, az asszonynép nem kelhetett fel az asztaltól, nehogy a következő évben kotlóstyúk nélkül maradjanak, vagy a baromfifélék rosszul keljenek. Az 1980-as évektől ez a tilalom – gondolom, a férfinép nagy örömére – jószerivel már csak a szitás vacsora idejére korlátozódott. Ha év közben valamelyik családtag elhunyt, különösen a karácsonyhoz közeli időszakban számára is terítettek.
A vacsora után az éjféli misére való indulásig közösen imádkoztak, karácsonyi énekeket énekeltek és beszélgettek. Éjféli szentmisére gyakorta Ipolyszakállosra, a plébániatemplomba kellett gyalogolni, ezért sokan inkább a közelebbi Szetére mentek. Többször előfordult, hogy a plébános Lontóra, a legnépesebb fiókegyházba is kijött, ilyenkor a kis Szent Anna-templom zsúfolásig megtelt. A miséről hazatérve már mindenki fogyasztott húsételt.
Asztalra került a libasült és több disznótoros fogás krumplival, kenyérrel, melléje egy kis bor, valamint a többféle (diós, mákos, túrós, lekváros) kalács.
Nagyszüleim a szentesti vacsorán gombával, esetleg aszalt szilvával főzött káposztalevest, utána mákos gubát, vagy szilvalekváros derelyét (didelle) ettek. Húsételeket ők is csak a szentmise után fogyasztottak. Nálunk a szitás vacsorát halászlé követte, rántott hal és hús hagymás krumplisalátával, de anyám sült húst, valamint gombás toroskáposztát is készített, bár ezekből a fogásokból már alig-alig fogyasztottunk; általában másnapra maradtak. A káposztába rakott gombát magunk szedtük és szárítottuk, leginkább tinóruféléket. A vacsorát a kalács- és süteményfélék zárták.
A vacsorakor keletkező hulladékot (hagyma- és dióhéj, lehulló morzsák, maradékok) nem dobták a szemétbe, hanem szépen összegyűjtve egy tiszta papírzacskóban eltették. Az egykor mágikus erejűnek tartott karácsonyi morzsát azonban később se használták fel, gyógyerejében már nem hittek. Általában a tavaszi nagytakarításkor szabadultak meg tőle, de akkor se dobták ki, hanem – a megszentelt templomi textíliák megsemmisítéséhez hasonlóan – elégették.
Az 1950-es évek végén lényegesen megváltoztak a karácsonyi fogások, leginkább a vacsorára tálaltak. Napközben a böjt miatt szinte változatlan maradt az étrend, jószerivel még az ezredfordulón is hasonlóan étkeztek a vallásos családok.
A vacsora szintén gyertyafénynél, a „szitásokkal” kezdődött, de a további fogásokhoz már felkapcsolták a villanyvilágítást. (Lontóra kb. 1956-58-ban vezették be a villanyt.) Fő fogás maradt ugyan az üzletben vásárolt pontyból főzött halászlé (halleves) és rántott hal, illetve hús, de egyre ritkábban készítettek gubát, vagy derelyét. A libasült mellett előtérbe kerültek a disznótoros ételek, az 1970-es évektől pedig a grillezett csirke. A hagymás krumplisalátát leginkább már csak a rántott hal mellé kínálták, a sültekhez inkább az egyre divatosabb majonézes burgonyasalátát készítették.
Ahol nem szerették a halat, ott káposztalevest, esetleg húslevest főztek, ami a másnapi ebédnek is része volt. Ez esetben a toroskáposzta szilveszterre, Újév napjára maradt. Az ezredfordulóra a hagymás krumplisaláta szinte teljesen „kiment a divatból”, már csak azok ragaszkodtak hozzá, akik kimondottan kedvelték ezt az ételfajtát. A liba, illetve kacsasült azonban erősen tartotta magát egészen az ezredfordulóig.
A gazdasszonyok az állatok tömésének idejét úgy rögzítették, hogy éppen az ünnepre vághassanak hízott libát vagy kacsát. A rendszerváltás után a megváltozott gazdasági körülmények hatására (elsősorban a gabonafélék jelentős drágulása miatt) a libák száma drasztikusan csökkent a faluban, így az ünnepi fogások között gyakoribbá vált a kacsasült, illetve a sült csirke került előtérbe. Különösen az üzletben vásárolt, mélyhűtött brojler csirke, mert annak íze sütve volt a friss, otthon nevelt csirkehúshoz szokott falusiak számára a legelfogadhatóbb. Az étlapon a kelt tésztából készült kalácsokat, a hajtványokat felváltotta a diós és mákos bejgli, majd fokozatosan megjelentek a piskótafélék, a kevert és linzertésztából készített sütemények. Kedveltek voltak a szezonális jellegű hájas tészták, a diós, mákos, lekváros batyuk, patkók, illetve sós változatban a hájas és töpörtyűs pogácsa.
Nagykarácsony napjára (és a többi karácsonyi ünnepnapra is) az egyéb, évközi ünnepekkor megszokott és jól tárolható ételeket készítették: rántott és sült húsokat, disznótoros fogásokat, baromfiféléket.
Az ünnepi étkek túlnyomó többségét a kertben, háztájiban megtermelt (krumpli, zöldségek, bab, dió, alma, körte, aszalt szilva, mák, lekvár stb.) és otthon nevelt (sertés, kacsa, liba, tyúk, birka, házinyúl) alapanyagokból főzték. Üzletben főleg a pontyot, a malomipari termékeket, sót, cukrot, a sütéshez szükséges adalékokat (sütőpor, vanília, kakaó, csokoládé stb.) és a rendszerint csak karácsony előtt kapható déligyümölcsöt, földimogyorót vásárolták.
A mákos gubát néhány nappal az ünnep előtt a készítették. A fonott, vagy puszta kalács tésztájából hosszú rudacskákat sodortak, ujjnyi darabokra vágták és megsütötték. Fogyasztás előtt kevés langyos tejjel meglocsolták, hogy kicsit megpuhuljon, de vigyáztak, hogy a tészta ne ázzon el. Cukros mákkal megszórva tálalták. Esetenként mézzel, dióval, túróval is kínálták.
