Már tavaly nyáron is hírt adtak róla, hogy a pozsonyi Kuchajda-tónál tért hódít egy itt nem őshonos faj, a nílusi lúd (Alopochen egyptiacus). Most pedig arról olvashattunk, hogy a faj képviselői továbbvonultak a Štrkovec-tóhoz. Mivel szép, egzotikus madárról van szó, ez akár jó hírnek tűnhet, de nem az.
A helyi vadkacsák számára bizonyára nem, mivel a betolakodó jóval nagyobb termetű és meglehetősen agresszív, kiszorítja az őshonos vízimadarakat, megtámadja és elpusztítja a kiskacsákat és a hattyúfiókákat, mi több, az emberrel is félelem nélkül szembeszáll.
A nílusi lúd eredetileg Észak-Afrika keleti részén, a Szaharától délre, valamint Szíriában volt honos, de mára behurcolták többek között Észak-Amerikába, Új-Zélandra és Ausztráliába, ahol állományuk egyre szaporodik. Nem jobb a helyzet Európában sem, az első madarakat még a XIX. században vitték Angliába díszmadárnak, s a megszökött példányok idővel oly stabil állományt alkottak, hogy 1967-ben már Hollandiában, később Belgiumban és Németországban is megjelentek.
A közelmúltban Magyarországon is megfigyelték első költését, 2018-ban például az országos vadlúdszinkron alkalmával a Hortobágyon is észlelték.
A nílusi lúd a többi lúdfajhoz képest meglehetősen erőszakos, olyannyira, hogy ha a gúnárok nem jutnak tojóhoz, képesek más fajok tojóival is párba állni. Így megfigyeltek a természetben vörös ásólúd és kanadai lúd „vegyesházasságokat”, melyek életképes hibridfiókákat eredményeztek.
A nílusi lúd meglehetősen szapora állat: 6-10 sárgásfehér tojását gondosan üli, mindkét szülő részt vesz a nevelésben, s keményen védi az utódokat a ragadozóktól. Ezzel is magyarázható, hogy igen sok fióka felnő, megérve az ivarérett kort. A nílusi lúd territóriuma meglehetősen nagy: egy-egy területnek a legjobb részét birtokolják a párok: itt a fajtársakat sem tűrik meg, de a költési időszak végeztével hatalmas csapatokba verődnek, s vége annak a gabonatáblának, melyet egy éhes csapat ellep.
Teljes hossza 63-73 centiméter, szárnyfesztávolsága 134–154 cm, súlya 2000-2500 gramm. Viszonylag hosszú lábú madár, a háta barna, hasa és mellkasa világosabb. Feje halvány krémszínű, szeme körül, valamint a begyközépen szürkétől vörösesbarnáig terjedő színű folttal. Nyakán bozontos tollakat visel. Reptében hatalmas, fehér vállfoltjai feltűnőek. Fénylő zöld szárnytükre van. Csőre és lába rózsaszín. A nemek hasonlóak, a tojó valamivel kisebb a gúnárnál. A hím hangja fojtott kiáltás, a tojóé hápogásszerű.
Elsősorban a nagyobb állóvizeket kedveli. A mezőkön leveleket, zöld növényi részeket legel, a szántóföldön is megjelenik, vetőmagokat és a sarjadó vetést eszi. Ezért, főleg Dél-Afrika egyes vidékein, komoly terméskárokat okoz.
A költési időszak alatt különösen agresszív, territóriumot, azaz élőhelyet foglal és onnan minden réceféle madarat elűz. Az ilyenkor tanúsított agresszivitása más récék iránt is elősegíthette az európai populáció létrejöttét, mert a tenyésztők sokszor inkább szabadon engedték a madarakat, vagy ha megszöktek, nem nagyon indultak a keresésükre.
Part menti növények között, sziklarepedésekben vagy faodvakban költ, de előszeretettel foglalja el a méretének megfelelő mesterséges fészekodúkat is, melyeket nem neki, hanem más, hasonló méretű fajoknak helyeznek ki az emberek. Tojásait eltérő évszakokban rakja le, és csak a tojó költi ki őket. A fiókákat mindkét szülő kíséri, 11 hetesen válnak röpképessé. A család azonban gyakran még hónapokig együtt marad.
A nílusi lúd a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, a récefélék (Anatidae) családjába, azon belül a tarkalúdformák (Tadorninae) alcsaládjába tartozó faj. Afrika java részén megtalálható, a sivatagos vidékek kivételével. Különösen Kelet- és Dél-Afrikában elterjedt. A Nílus mentén, ahol egykor igen gyakori volt, ma már csak Felső-Egyiptomban fészkel. Az esős évszakban Észak-Afrikáig, egészen Algériáig, Tunéziáig és a Nílus torkolatáig vándorol.
Már az ókori egyiptomiak is tartották házaiknál, mert fontos szerepet töltött be a hitükben. Elterjedt díszmadár, jól szaporodik fogságban, szökött példányok rendszeresen előfordulnak tájainkon, olykor városi környezetben is. Mivel nem őshonos, agresszív természete miatt pedig negatívan hat a többi vízimadár állományára, nemkívánatos faj faunánkban.
Mivel sok problémát okoz, nemcsak a természetvédőknek, hanem a gazdálkodóknak is immár a világ számos pontján, nem véletlen, hogy az Európai Unióban az elsők között került az inváziós fajok listájára. Agresszív, összeférhetetlen természete miatt túlzás nélkül nevezhetjük a „ludak oroszlánjának”.
Az említett faj agresszív viselkedését Ján Gúgh szlovákiai ornitológus is megerősítette. „Nem sok örömre ad okot ennek a fajnak a megjelenése. Nem őshonos fajról van szó, melyet az Európai Unión belül az invazívak közé sorolnak, az őshonos fajokkal szemben viszonylag agresszívan viselkedik és kiszorítja azokat a területükről. Adott esetben a legnagyobb veszélyt a vízimadár-kolóniákra, főleg a sirályfélékre, s a küszvágó csérre jelenti” – mondta.
(Forrás: Magyar Mezőgazdaság, bratislavskenoviny.sk/)
