Horárik, egy elhallgatott történelmi személyiség, aki már több mint százötven éve alussza meg nem valósult örök álmát egy igazságos társadalomról a besztercebányai ágostai evangélikus temetőben. Szükségesnek tartom legalább részben megvilágítani életét és munkásságát, hogy ne merüljön teljes elfeledésbe. Ennyi év után ideje lenne életre kelteni a nevét ennek a művelt 1848-as forradalmárnak és tanítását összefüggésbe hozni korszakunkkal.
Horárik János 1808. május 19-én született Alsóozoron (Bánovce nad Bebravou) egy szlovák posztófeldolgozó héttagú családjában. Szerény életkörülményeik miatt, tehetsége ellenére taníttatása majdnem lehetetlen volt, csak az egyház segítségével valósulhatott meg. A gimnázium alsó osztályait, majd a szemináriumot Nyitrán végezte, innen a pesti központi katolikus szemináriumba küldték, ahol 1827-ig tanult. Tökéletesen elsajátította a német és latin nyelvet. 1829-ben visszatért Nyitrára, ahol 1831-ben pappá szentelték. Ezután a nyitrai gimnázium alsóbb osztályaiban tanított filozófiát és társadalomtudományt.
Emellett önképzéssel töltötte idejét, mert szerinte addigi tanulmányai nagyon egyoldalúak voltak. Politikai okokból megtanult franciául is. Ezenkívül nagy figyelmet szánt a német protestáns irodalom tanulmányozásának, melynek nagy befolyása volt a későbbi racionális világnézetének kialakulására.
Horárik filozófiai fejlődését Hegel és Feuerbach műveinek köszönheti. Hegel művei az egyes vallások történelmi fejlődésére hívták fel a figyelmét, míg Feuerbachtól elsajátította, hogy a vallás eredetét, a Biblia tanításait mindig a társadalmi viszonyokban keresse és a vallásban ne lásson mást, mint az emberi tudat korlátozottságát.
Ez természetesen ahhoz vezetett, hogy Horárik komoly nézeteltérésbe került egyházi feletteseivel. Igyekezett más egyházmegyébe kerülni, de az ígéretek ellenére ez nem sikerült neki.
Két lehetősége volt. Vagy kapitulál a nyitrai püspökség előtt, vagy káplánként vándorútra kel. A második lehetőséget választotta, de csak a legrosszabbul fizetett kápláni helyek jutottak neki.
1834 szeptemberétől 16 hónapig nagy szegénységben élt egy szegény falucska káplánjaként. Átlépett a Besztercebányai Egyházmegyébe, de itt sem talált nyugalmat. Egy volt osztálytársa Pestre hívta nevelőnek Ullmann Móricz gazdag üzletember családjába, amit el is fogadott. Itt többnyire nemesi származású barátai körében intenzíven foglalkoztak a filozófiai tanulmányokkal.
Magyarországon abban az időben nagy viták folytak a más hitfelekezetűek között létrejött vegyes házasságok lehetősége miatt. Ezt az 1837-es Németországi Kölni Augustus Kelemen hercegprímás és a protestáns Dorste zu Vischering nagyúr közti viszály okozta, melynek erős nemzetközi visszhangjaként küzdelem indult a katolikus és protestáns egyház között.
Horárik János katolikus lelkészként politikai pályafutását 1841-ben kezdte, amikor a Pest megyei nagygyűlésen azt kezdeményezte, hogy vegyék el az egyháztól a házasságkötés jogát.
Nyilvánosan szembeszállt az egyház álláspontjaival, amelyek hivatalos dokumentumokban és az egyház belső életének gyakorlatában voltak rögzítve. Az egyházi körök figyelemmel kísérték a tevékenységét és keresték a megtorlás lehetőségét. Sikerült elérniük, hogy elvesztette nevelői állását Ullmann Móricznál. Még 1843-ban viszont tanítói állást kapott Pest megye alispánjánál, Szentkirályi Móricznál.
Különböző nyomásgyakorlás ellenére is hű maradt nézeteihez. Ezt az bizonyítja, hogy 1843-ban a németországi Tübingenben egy kis könyvet adott ki Die Ehe im Geiste Christi und die gemischtein Ehen (Házasság Krisztus szellemében és a vegyes házasságok). Ebben a művében rámutatott a házasság papi megáldásának a feleslegességére, s a magyarországi papság Rómától való függésére. Miután 1845-ben a magyarországi törvényhozás lehetővé tette az egyházak közötti átlépést, Horárik átlépett az ágostai evangélikus egyházba. Azt viszont a törvény nem engedte meg, hogy valaki hitfelekezet nélkül legyen. Amikor barátai megkérdezték, hogy melyik egyházba lép át, az ágostai evangélikusba vagy a reformátusba, azt válaszolta: „Semelyikbe, soha!” Viszont nem maradhatott hitfelekezet nélkül.
1845-ben Németországba ment, folytatta filozófia tanulmányait. Nézeteit és tevékenységét befolyásolták Ludvik Feurbach tanulmányai. Ezt talán nagyon jól tükrözi legjelentősebb műve, a Johann Horariks Kampf mit Hierarchie und Kirche in den Jahren 1841-1845 (Horárik János harca az egyházi rangsorral az 1841-1845-ös években), melyet 1847-ben adtak ki Lipcsében.
Munkásságának és igyekezetének a fő céljai a politikai reformok voltak és az egyszerű emberek életének megreformálása a társadalomban. Azt hirdette, hogy: „A gazdagok jólétének forrása a nép. Minden olyan szabadság, amely nem vonatkozik minden emberre, csak lenézhető, nem nemesítő, és minden olyan reform, amely nem vonatkozik minden emberre, csak utálatra méltó és harcolni kell ellene.”
Az 1848-as forradalom kitörése után Horárik visszatért Magyarországra. A forradalomnak köszönhette, hogy a németországi tevékenységéért és a Lipcsében kiadott könyvéért nem volt üldöztetésben része, sőt, újságíróként dolgozhatott.
Míg Štúr és társai a forradalom idején a császárnál kerestek támogatást, addig a szlovákoknak is volt képviseletük a pesti forradalmi struktúrában, amelynek célja a feudális rendszer felszámolása volt.
A szlovákok közül a legjelentősebb személyiség éppen Horárik János volt, akit minden történész kegyetlenül kitörölt Szlovákia történelméből.
Horárikról tudni kell, hogy az 1848-as forradalmi eseményekbe pontosan meghatározott koncepcióval lépett. Lelkesedett az általános választójog bevezetéséért, a nemesség és az egyház földbirtokainak kisajátításáért a mezőgazdasági dolgozók számára, a nemzetiségi kérdés megoldásáért Magyarország föderalizációjával, ahol a szlovákoknak is jutna területi önkormányzat. Horárik a szlovák nemzethez való tartozását nyilvánosan deklarálta a „Priateľ ľudu“ (Nép barátja) folyóiratban, annak ellenére, hogy nem tevékenykedett a szlovák nemzeti mozgalom oldalán.
Horárik a kor gondolkodói közül demokratikus forradalmiságában, plebejus öntudatával Táncsics Mihályhoz, a nép írójához a állt legközelebb. Reformszellemű fiatalok társaságával, Vajda Péterrel, Garay Jánossal, Kunos Endrével sikerült Horáriknak ráirányítania Táncsics Mihály figyelmét a politikára, aki regényeiben és újságcikkeiben a polgári átalakulás programját népszerűsítette.
Horárik lelkesen vett részt a forradalmi mozgalmakban és a szabadságharc balszárnyán Petőfi Sándorral, Vasvári Pállal és Táncsics Mihállyal tevékenykedett.
Lelkesen támogatta a paraszti követeléseket és cikkeiben többek között a privilégiumok eltörlését és a köztársaság kikiáltását sürgette. Horárik János és Táncsics Mihály volt a hangadója az Egyenlőségi Társulatnak.
Ennek a társulatnak az volt a feladata, hogy a mindennapi életben megvalósítsák a „szabadság, egyenlőség, testvériség” elveit, mert, ahogy állították, ezek a szavak március 15-én csak elhangzottak a népszabadság kátéjában, de a közéletben nem valósultak meg. Azon túl hogy az Egyenlőségi Társulatnak tagja volt harminc országgyűlési képviselő, szoros kapcsolatban voltak más nemzetiségű forradalmárokkal, akik a szociális és politikai kérdésekben egyetértettek velük, mert a szabadságot közös érdeknek tekintették. A szeptemberi fordulat után Horárik János az Egyenlőségi Társulat szabadcsapatának hadsegéde és a pesti Józsefváros fegyveres egységének kapitánya volt. Közben állandó levelezője volt a radikális „Március tizenötödike” és a szlovák nyelvű „Priatelia ľudu” folyóiratoknak egész 1849 májusáig. Ebben az évben már Debrecenben tevékenykedett, ahol Vasvári Pállal toborzó gyűléseket tartottak.
A szabadságharc idején Barsi József bicskei plébánossal lapot akartak alapítani, és miután ez nem sikerült, különböző radikális lapokban jelentette meg cikkeit. 1849 után bujdosni kényszerült, miközben leckeórák adásával kereste kenyerét. 1859-ben csak névtelenül jelenhetett meg A. L. Grimm: Regék a görög-római őskorból című mitológiai művének fordítása, melyhez rövid előszót is írt. 1863-tól A. K. írói álnév alatt közölte cikksorozatát az Ország Tükre című lapban. Filozófiai összefoglaló művének kéziratát egy nőismerősére bízta azzal a kéréssel, hogy azt helyeztesse el a Tudományos Akadémia levéltárában. Az illető megpróbált eleget tenni a kérésnek, azonban a tisztelt tagok a mű tartalmával nem értettek egyet és visszaküldték a feladónak. Így nyoma veszett, s Horárik kísérlete, hogy a maga korában kinyomtathatatlan természetbölcseleti gondolatait ekképpen őrizze meg az elmúlástól, sajnos meghiúsult.
Élete végéig híve maradt a következetes harcoknak, a köztársaság és a polgári demokrácia gondolatának. A szabadságharc leverése után üldözés és tengődés volt a sorsa.
Megnősült, házasságából két fia született. Családjával betegeskedve a testvérénél élt Besztercebányán, ahol 1864. május 20-án halt meg. Végrendeletében meghagyta, hogy temetésén semmiféle egyházi szertartás ne legyen, és testét a pesti orvosnövendékeknek adományozzák, hogy azon az emberi szervezet működését tanulmányozhassák.
Különcségnek tekintett végakaratának nem tettek eleget, és testét a besztercebányai ágostai temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetése azonban valóban egyházi szertartás nélkül történt. A lelkész ugyanis készült a szertartásra a sírnál, de a hirtelen eleredt eső ebben megakadályozta. Így Horárik végrendeletébe foglalt óhaja a természet rendeléséből részben mégis teljesült.
Élete példa arra, hogyan teremthet valaki magának önálló, szilárd világnézetet, miképpen juthat el minden nehézség ellenére az egyéni lelki kiegyensúlyozottsághoz, amely a közösség, nemzet szempontját tekintve is alapvető fontosságú érték. Gondolataiból csak egyet idézek, amelyet 1849-ben többször hangsúlyozott, de ma is időszerű és elgondolkodásra méltó:
Ha az ember vakbuzgó nacionalista vagy hitbuzgó hívő, aljas tettekre képes, anélkül, hogy felszólaljon a lelkiismerete, méghozzá azzal a meggyőződéssel, hogy nagy fenséges szolgálatot tesz nemzetének és az Istennek.
A bécsi titkosrendőrség jelentése szerint ez a „hírhedt egykori pap”, Táncsics barátja és műveinek külföldre csempészője, az Egyenlőségi Társulat tagja, a reformkor filozófus gondolkodóinak az egyike volt, akik a negyvennyolcas eseményeket előkészítették. „Pap, aki elhagyta hittét. Lélekkel és testtel, szánalmasan bemutatkozik műveiben.” Így írt róla 1850-ben Henrich Ritter von Levitschnigg a „Kossuth und seine Bannerschaft“ című művében.
Az osztrák-magyar kiegyezés után Magyarország piedesztálra emelte az 1848-as forradalom hőseit és fő személyiségeit, akik általános tiszteletben részesültek. Horárik személyisége és munkásságának eredménye mély hallgatásba merült, mintha nem is létezett volna. Történelmi elhallgatásra volt elítélve.
Horárik az egyház és a vallás fáradhatatlan és következetes kritikusa volt. Ő ezt megengedhette volna magának akkor is, ha hívő és teológus marad. De nem így tett. Még abban az időben, amikor a „keresztény humanizmust” hirdette, már az egyháztól való eltávolodás útján volt, fellépéseit később a demokratikus humanista nézetek jellemezték.
Horárik soha nem tagadta szlovák származását és szlovák nyelven is publikált.
Mint humanista, a testvériség és együttműködés eszméjét hirdette a szlovákok és magyarok közt. Műveltségével túllépett a korszak gondolkodóin, amiért meg nem értés és elfeledtetés jutott neki osztályrészül.
Sajnos még a mai időkben sem kapta meg a történészek, politikusok, kulturális és tudományos körök kellő figyelmét sem Magyarországon, sem Szlovákiában. Hogy miért?
Erre egyértelmű válasz ma sem ad senki. Csak sejthetjük az okát. Tény, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Figyelembe kell venni azt is, hogy a katolikus egyház mindig és minden körülmények között a Habsburg uralkodóház oldalán állt. Míg az 1848-as forradalomban a nép jogos követeléseiért harcolt, addig Hám János esztergomi hercegprímás engedelmességre intette a népet az uralkodóval szembe. Horárik, aki papként a katolikus egyház szolgája volt, nagyon jól ismerte gondolkodásukat és világosan felismerte ennek a gondolkodásnak a lényegét, amely abban az időben ellenséges volt. Személyes tapasztalatai az egyház belső válságaival hitelesebbé teszi műveit. Horárik álláspontja az egyház több évszázados ellentmondásaival nem a felvilágosodott gondolkodás iróniája, csak tükrözi az evangélium és az egyházi méltóságok szavainak ellenmondását. Horárik szavai soha nem voltak Voltaire-típusú vádak az egyházzal szemben, hanem csakis az ő személyi tanúvallomása!
Példáján láthatjuk, hogy hogyan lehet kitörölni a történelemből egy humanista, haladó szellemű forradalmárt.
Hiába járta a falvakat és hirdette, hogy a föld azoké, akik megművelik. Annak ellenére, hogy hű maradt szlovák nemzetiségéhez, a nagy bűne talán az, hogy nem a császár oldalán, Hurban és Štúr mellett állt a forradalom ellen, és ezt a szlovák történészek soha el nem feledik neki. Ezért is remélem, hogy egyszer, legalább a magyar történelemben méltó helyet kap.
