A csend fizikájának és metafizikájának, valamint liturgiájának összefüggéseit felvázoló sorozatindító cikkemben sok mindenről volt szó. Ennek nyomán elhatároztam, hogy példatárat állítok össze a Kedves Olvasónak, hogy érzékelje, átélhesse azt a csodát, amit ezek a fogalmak takarnak. Ami már maga metafizika. Hiszen a dolgok, események, szervezetek nem mindig és nem mindenkinek egyértelmű és látható összefüggéseiről szeretnék megosztani gondolatokat.
Hétköznapi, máskor különleges metafizikai, de a mindennapi valóságban ott megbúvó felismerésekre hívom az Olvasót. Rácsodálkozásra arra, amiben élünk, illetve amit kaptunk értékes hagyatékként elődeinktől, s arra, mit is adunk át mi az utánunk következő nemzedékeknek. Mi van a kezünkben, a szavainkban? Futóhomok vagy valami más?
Nagyon egyszerűen mondva: annak meglátására hívlak, ami az orrunk előtt van, láthatatlanul, mégis valóságosan. Albert Einsteinnel teszem ezt:
Kétféleképpen lehet élni. Úgy, hogy az ember azt mondja, semmi csoda nincs az életben. Vagy úgy, hogy ezt mondja: minden csoda. Én ez utóbbiban hiszek.
Isten Lelkétől vezetve, megnyílt szemekkel a hetedik X után teljesen igazat adok Einsteinnek. Annyival vinném tovább eszmefuttatását: egyre inkább csoda. Csoda, hogy még élek, és csoda, hogy csodálkozni tudok. Mint minden, ez is mennyei ajándék. Ma egy olasz festő metafizikai piktúrájával, láttató ecsetjével, képeinek megvilágosító erejével foglalkozunk.
https://felvidek.ma/2020/05/a-csend-fizikaja-metafizikaja-liturgiaja/
A formák csendje Giorgio de Chirico metafizikai festészetében
A görög származású, de jobbára Itáliában élt és alkotott Giorgio de Chirico (ejtsd kiriko – 1888-1978) ecsetjét és festészetét azért választottam példatáram darabjává, mert
művészetében nagyszerűen összefut Einstein csodálkozásra épülő életszemlélete azzal a sok emberben nem tudatosuló valósággal, hogy nem egy dimenziós életet élünk, hanem minden pillanatban több dimenziósat.
Annál mindenesetre több dimenziósabbat, mint amit tudatosítunk rohanásunk közben. Földi létezésünkben téridői valóságok vannak, idővel és hellyel jelölhetők, aztán mélységgel és magassággal, súllyal és kiterjedéssel, eszmékkel, és még sok mindennel. Megmérhető és leírható együtthatók lendületében vagy statikájában valósulnak meg, telnek vagy múlnak óráink, napjaink.
Metafizikai háromszög (1958)
Sokdimenziós létezésünknek egyik legizgalmasabb mozgástere a látható és a láthatatlan valóság állandó jelenléte, összefonódása, máskor szétválása bennünk. Mint a levegő, láthatatlanul, de valóságosan vesz körül minket látható és láthatatlan világ „szimultán partija”, játéka.
Ez a többnyire rejtett tény lélegzetelállító módon jelenik meg az olasz mesternél, de Chiriconál. S rögtön hozzá kell tennünk: nála is egyszerre van jelen a csend fizikája és metafizikája. A fizikai anyag, az ecset, a vászon, az olajfesték a hordozója az anyagon túli, meglátott és megláttató, felismertető képi világnak. Festményei ellenállhatatlan belső ragyogást hordoznak és közvetítenek. A görög honi fehér sziklák tengerkékkel vegyített vakító fényözönében nőtt fel, és Itália rendkívül gazdag festészeti kultúrájában találta meg páratlanul eredeti metafizikai festészeti karakterét. Olyan döbbenetes célkitűzése volt, ami első hallásra hihetetlen, megvalósíthatatlan. Ezt így fogalmazta meg:
olyan festészetet szeretnék, amit nem lehet látni. Egészen pontosan: ami valami egészen másról szól, mint amit látunk. A mögöttes világról, a metafizikai valóságról. A személyes fizikai téren túli belső lelki világ folyamatairól, sugallatairól, érzéseiről.
Mindezt jobbára mozdulatlan térbeli formákkal próbálta átvinni a nézőbe. És felébreszteni bennünk a kíváncsiságot: miről is beszélnek ezek a festmények? Valójában: miről szól az élet? Ki szólal meg bennük? Értelemkereső metafizikai művészet ez. Belső tükröket kezdett el mozgatni – olyanokat, melyek pszichológiai tájakra, különös elmeállapotokba, valóság és álom örökkévalóságba és mulandóságba bekukucskáló határmezsgyéjére kalauzolnak el. Oda, ahol egy pillanatra kóstolót kapunk az örökkévalóság ízeiből. Egy-egy földi életpillanatunk feldúsult különlegességéből, amikor szétfeszülnek az időkeretek és valóban olyan érzésünk támad, mintha a bensőnkben végtelen tükörjátékok, tükörszobák szédítően felgyorsuló szerpentinjébe és hangtalan tornádótölcsérébe kerülnénk vagy merülnénk.
Piazza d’Italia (1913)
Istent sejtő belső mozdulások a mozdulatlan képek érintésére – bepillantás a láthatatlanba
De Chirico művészetének szinte semmi előzetes hagyománya nincs. Eredetisége éppen az, hogy a fizikai valóságon túli világ kifejezésének a vágya és megvalósítása vezette alkotásai létrehozásában. Ezt a különös belső ragyogást árasztó és sugalló, s a nézőben is felerősítő hatásmódját vásznainak sokan elemezték. A szintén olasz Giulia Carletti hajlékony, találó mondatokat ír erről:
„Ezek a festmények meglépik a lehetetlent. A logika és a józan, rideg, számító ész mögötte marad az alkotónak. Gyermekkori látások, álombeli régiók vidékeire kalauzol el festményeivel. Saját maga világába és a mi korábbi világainkba”
(in: medium.com). Majd így folytatja elemzését: „A logika itt már nem jut szóhoz. Ez az álomszerű, látomásos művészet állandó figyelés, kutatás a Kijelentés még tisztább felfogása céljából”. Micsoda? Olvassuk el még egyszer! Kijelentés? Mit nem hallunk! Igen,
ez a festészet tükör, de nem tájnak, nem csendéletnek, nem portréknak, hanem a láthatatlan Istennek a tükre, aki mégis a legvalóságosabban ott van a lelkek mélyén. Ez a festészet, a pittura metafisica olyan, mint egy missziós beszéd, igazán jó prédikáció: meghívás a belső világunkban, csendtükreinkben a végtelen útjain is hozzánk Közeledő megpillantására.
Azért nézegetem, elemzem, elmélkedem újra és újra de Chirico festményeit, mert még plasztikusabbá teszik az Igét Isten Lélek-áradásáról, pneumatikus sodrásáról: „A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy…” (János 3,8).
Krisztus és a vihar (1914)
Metafizika a fizikában – csendben Isten előtt
Az sem véletlen, hogy a vallásos orosz lélek csoda és csodálkozás-igényére válaszként, a világhírű moszkvai Tretyakov Képtárban rendeztek reprezentatív kiállítást de Chirico műveiből. Ezt a címet adták a kiállításnak: Metafizikai bepillantás. Az ugyancsak olasz művészetelemző újságíró, Lucio Giuliodori saját blogján úgy számol be erről, mint metafizikai tájakon végzett nagy utazásról. Nem felejti el azt sem megemlíteni, hogy a különös festő, aki kicsit a mi Csontvárynk látásmódjára is emlékeztet, meg a majd később bemutatásra kerülő különös baltikumi német-orosz metafizikus irányvételű festőre, Nyikolájevics Röhrichre.
Művészetével – így a kritikus – a 20. századi Avant-garde, új látásmód és szemléletformálás egyik csúcsát jelenti de Chirico. Izgalmas elemzésében az olasz kritikus megállapítja: ebben a festészetben és látásmódban a metafizika nem fizikán túli valóságként jelenik meg, hanem éppen fordítva: a fizikai valóság mélyén, mint valami rejtett magban.
Ezt a mélységben rejtőzködő magasságot, istensejtelmet így írta oda egyik önarcképe alá: Et quid amabo nisi quod rerum metaphysica est? = mit fogok szeretni, ha nem a dolgok metafizikáját?
Ez az! S erre megint csak Kálvin jut eszembe: Minden ember lelkében ott szunnyad a semen religionis, a vallásnak a magvacskája, amit még a bűn vírusa sem tudott kiirtani. Ez a magvacska megöntözve, kibontakoztatva Isten teremtői keze lenyomatát formálja a lelkünkben, bármit is tegyünk, kivédhetetlenül Isten-kapcsolatra vagyunk kreálva!
Önarckép (1963)
Boldogító esetben ez tudatosul is bennünk, s annál jobb, minél korábban, hogy elinduljunk a tékozló fiú útján haza – az atyai ház felé… A pittura metafisica egyedülálló módon ébreszti fel bennünk ennek a hazafele vezető útnak, a megtérésnek, a megtartó hívás meghallásának az igényét, vágyát. Isten-vágyat, Isten-honvágyat. Lehet ennél többet ecsettel elérni?
De Chirico sok festménye szinte teljesen üres, embereket nem vagy alig látunk rajtuk. Szándékosan. Az emberzajtól mentes csend helyettesíti az emberi nyüzsgést. Mert Isten előtt csak így lehet megállni: zsivaj, nyüzsgés, pörgés nélküli csendben.
Ahol minden más abban a pillanatban csak emlékkép. Vásznain utak metszik egymást, végtelenből jövők és végtelenbe tartók, s a kettő metszéspontjában a most pillanata. Sok képe látványérv és látványérvelés amellett: vegyétek már észre, hogy a metafizika itt van a fizikai valóságban, térben, időben – egyik énekünk egyszerűen igaz szavaival: Itt van Isten köztünk, jertek Őt imádni, hódolattal előállni… Giorgio de Chirico különös metafizikai piktúrája ezt a csodát, magát az élő csodát véteti észre velünk. S ez ma is Avant-garde, igazi újdonság…
(A festmények forrása: WikiArt)
