Magyarországgal a Nagy-Trianon-palotában 1920. június 4-én 16 óra 30 perckor aláírt nemzetközi jogi dokumentum érvénybe lépése után a magyarok joggal kiáltották: Vesszen Trianon! Nem, nem, soha! Hiszen az európai politikában a versilles-i békerendszernek ez a fejezete példátlan volt. Szétvert egy fejlődőképes történelmi országot, öt részre szaggatott egy 12 milliós nemzetet és gazdátlanná tette Európa legszervesebb földrajzi és geológiai egységét.
Száz év nagy idő, az érzelmek módosulnak, a tények nem, ezért, ha egy magyar operaénekes a századik évfordulón így kezdené a reggeli hanggyakorlatát: Tria-none-nina-none-nina-Non, ezt skálázná végig három-négy oktávon, lehet, hogy párbeszédképessé válnának a szomszédok is, akiket elsősorban a mindenkori jelenük érdekel, noha a múlt megértése és a jelen elemző értelmezése nélkül a jövő, az ő jövőjük is nagyon zavarosnak látszik, főleg a globális világfelfogás, vagy inkább diktátum vetületében.
Sajnos, ezt a száz évvel ezelőtti eseményt nem lehet a tudomány eszközeivel értékelni, még ha a történelmi helyzetet lehet is. Az esemény a politika halmazába tartozik és erről tudjuk, hogy semmi köze a tudományhoz, hacsak nem a hatalmi érdekekhez – a politikaelmélet más megítélésbe tartozik. Az akkor hivatkozott etnikai szempontok sem tartoztak a politikatudomány körébe.
Ha lett volna ilyen vonatkozása, akkor 3,4 millió magyart nem csatoltak volna más államok uralmába. Erre már 1927-ben rájöttek a brit politikusok, például lord Rothermere. Többek között annak okán is, hogy mintegy 400 ezer magyarnak kellett elmenekülnie lakóhelyéről, szülőföldjéről, akiknek egy része még az 1930-as években is vagonlakó volt. Az más kérdés, hogy a megcsonkított ország összes új szomszédállamához miért csatoltak magyarok által lakott területeket – ez célzatos volt, nehogy egyetértsenek véletlenül valamiben.
Erre is érvényes: véletlenek nincsenek. A véletlent tervezni kell.
Sajátos az ehhez némileg hasonlítható közel-keleti térség. Ott vonalzóval húzták meg a britek 1922-ben a történelmi államnak nem nevezhető Oszmán Birodalom felosztásakor az új államhatárokat, arra azonban ügyeltek, hogy Palesztina egyben maradjon, pedig az újkorban a Magyar Királyság legalább annyira volt szerves terület, mint Krisztus idején Palesztina.
Ez azért is sajátosan értelmezhető, mert a 13. század végén egyedüliként a Magyar Királyság fogadott be Európa-szerte üldözött zsidókat, akik valaha éppen onnan menekültek el és a 15. században a szintén Nyugat-Európából, a halomra gyilkolás elől menekülő cigányokat is Magyarország fogadta be.
Mint ahogyan évszázadokon keresztül, a középkor végéig Magyarország volt az egyetlen befogadó szuverén ország Európában és itt született meg a világ első autonómiatörvénye is szászok, kunok, jászok identitását védelmezve. És egyetlen történelmi országot sem daraboltak fel úgy, mint a történelmi Magyar Királyságot – hűek maradtunk a sajátossághoz.
Mondom ezt én: német, francia, szláv, zsidó, hugenotta, katolikus, kálvinista evangélikus, és ki tudja még milyen gyökerekből származó felvidéki magyar a történelmi Magyar Királyság megsemmisítése után száz évvel. Talán utolsó hungarusz származékként.
Mint ahogy az is sajátos, hogy a 19. évszázadban átalakuló európai hatalmi szemlélet a klasszikus birodalmi felfogástól a befolyási övezetek kialakítására törekvő modern hatalmi politika irányába, Trianon okán hozott létre egy furcsa egyveleget. A modern békecsinálók a saját befolyási övezetük kialakítása érdekében az új érdekterületükön támogatták a klasszikus birodalmi, sőt neoabszolutista politika elemeinek a bevezetését mind az új államhatárok kialakításakor, mind az új államokon belüli állampolitikák megfogalmazásában, kiváltképp az államnemzet politikagyakorlásában – lásd: csehszlovák nemzet, jugoszláv nemzet.
Két különleges sajátosságot kell említenünk, ami az elmúlt száz évben szinte mindenütt fennmaradt. Az egyik a „kisebbség” fogalma, a másik a lakosságtelepítés. Az utóbbi a megszerzett területek etnikai összetételének átalakítását jelenti.
A kisebbség fogalmát 1918 előtti hagyományos értelmezésben azokra a kis politikai csoportokra értették, amelyek kiszorultak a hatalom gyakorlásából, illetve nem juthattak kormányzati helyzetbe. A versailles-i békerendszer kialakulásától pedig az elcsatolt magyarokra vonatkoztatták, ami kimondatlanul is azt jelentette, hogy őket tervezetten ki kell szorítani a hatalomgyakorlásból. Igaz, hogy mára tartalmilag bővült a kisebbség jelentése, de ez az akkori indítékon nem változtat, azért sem, mert a tartalmi bővülése nem cáfolja az akkori szándékot.
Az 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltozás után ugyan egy-két esetben kerülhetett magyar politikai párt kormányzati pozícióba, például Szlovákiában és Romániában, de ennek az volt a feltétele, hogy szorítsa háttérbe az általa képviselt magyar közösségi érdeket.
Ez önmagában nem azt jelenti, hogy helytelen volt a kormányban való részvétel, de milyen áron és kinek származott belőle haszna – a mihasznáknak.
A lakosságtelepítés többtételes és sokösszetevőjű eseménysorozat 1918-tól számítva napjainkig, kezdve az új állampolgári jogok megtagadásától, a megélhetési lehetőségek elvesztésén át a kitoloncolásig, kitelepítésig, széttelepítésig az alapjogok elvesztéséig. Ez utóbbiakban főleg Csehszlovákia jeleskedett. Napjainkban a szülőföld elhagyása inkább önkéntes döntésnek tekinthető, de a háttérben mindig a kényszerűség, így a nemzeti identitás megtartása, az anyanyelven való oktatás hiánya vagy a nehezen elviselhető szociális körülmények állnak. Ezeket a háttérkényszereket a mindenkori államhatalom alakítja ki – az 1918-at követően felépült utódállamok kormányai, illetve az akkor kialakult helyzetnek a következményei. Az elmúlt száz évben az egész Kárpát-medencére vonatkoztatva ez közel ötmillió magyarnak a más államba kerülését, illetve szülőföldjéről való elköltözését, elmenekülését jelentette. Ez több mint a nemzet egyharmada.
Mint ahogy az is sajátos, hogy a háromnegyed évszázaddal ezelőtt, 1944 és 1948 között Csehszlovákiában a magyarok kollektív bűnösségét kimondó politikai döntésre alapozva meghozott jogfosztó rendeleteket máig érvényesnek tekintik és lehet rájuk hivatkozni jogi döntésekben, akár vagyonjogi esetekben, akár Esterházy János nyilvánvaló bűntelensége kinyilvánításának elutasításakor. Remélt boldoggá avatása erre lehetne az igazi válasz.
Ha végiggondoljuk ezt az elmúlt terhes és szörnyűségekkel teli száz évet, a megmaradásért folytatott küzdelmeket, a kudarcokat, egyetlen apró fény villan fel előttünk, az Antall József nevéhez köthető Visegrádi Együttműködés, ami ugyancsak nem mentes az elgondolkodtató fordulatoktól. Románia nem volt hajlandó részt venni ebben az együttműködésben. Szlovákia kormánya, amely ezt az együttműködést még Václav Havel Csehszlovákiájától örökölte, pedig 2002-ben, annak ellenére, hogy annak tagja volt az akkori Magyar Koalíció Pártja is, Csehország és Lengyelország baloldali kormányával összefogva kezdeményezést nyújtott be Magyarország kormánya ellen a Velencei Bizottságnál a határon túl élő magyarokról elfogadott törvény miatt. Nem voltak eredményesek, de eredménytelenek sem. Ennek ellenére vagy talán emiatt is
a visegrádi eszme követése a legbiztatóbb kísérlet 1335 óta ebben a térségben, mert csak az együttműködés – még ha nem bármi áron is – az egyetlen lehetőség Trianon politikai felülírására. Trianon a múlt, az együttműködés a jövő.
…ez az alagút többsávú kijárata.
