„Szeretettel ajánlom ezt a kis kötetnyi reményt” – olvasom a Nyelvünk és kultúránk 50 fiatal szemszögéből című könyv (vagy ha úgy tetszik: a Nyelvünk és kultúránk 50. évfolyam, 200. száma) borítója mögött megbúvó, a régi idők orvosi receptjeire emlékeztető, ámde számomra oly kedves kézírással rótt ajánlást a kötet egyik szerkesztőjétől. Akkor még nem tudom, amit majd néhány oldal elolvasása után már sejtek, s a végére érve biztosan tudok: ezzel az egy mondattal lényegében kész is a recenzió.
Mert mit lehetne ehhez még hozzátenni? Ez a „beszélgetőkönyv” szó szerint 223 oldalnyi, vagy ha úgy tetszik, 372 grammnyi (+/- 5 g a mérlegem hibahatára) remény. Remény arra nézve, hogy – bármiféle zászlók is lógjanak a nemzet fővárosa házának homlokzatán, akármennyire is egymás torkának átharapásáról szól olykor a politika a kis külhoni magyar ugaron, s bármily magából kifordult is ez a világ – lehet, hogy még csak 23 óra 59 perc van…
Van remény, hogy talán mégis létezik, és jön a rendszerváltáson meghízó, azt utóbb többszörösen is meghágó generáció után egy olyan, amely bár saját kora gyermeke: kíváncsi, törekvő, nyitott – ugyanakkor nem a momentumnak él…
Hanem megdobban a szíve a szó hallatán: magyar.
Igaz, ötvenféleképpen. Merthogy e kötetben ötven, a Kárpát-medence minden szegletéből megszólított fiatal vall magyarságról, nyelvről, kultúráról. Máshonnan jöttek, máshová tartanak, más és más közegben nőttek fel, a legkülönbözőbb dolgok érdeklik őket. Különbözőbbek talán nem is lehetnének (és ez a szerkesztőket dicséri, statisztikusokat meghazudtoló módszertannal dolgozták ki a „merítést”). Mégis van, ami összeköti őket – és az olvasót is velük. A magyarság.
Ami, ha már ennyit emlegetjük, mi is valójában? Egy ifjú honfitársunk, filmkritikus, újságíró, egyetemi hallgató, a komáromi Nagy Tibor fogalmazta meg a legtökéletesebben:
„A magyarság érzése valami összetett dolog az emberben, amit ötven ember ötven különböző módon magyaráz, de valahol egy tőről fakad az összes. A magyarság a megértés két magyar között.”
Talán maga Szabó Dezső is ezt mondaná most, 2020-ban…
A könyv a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága születésének 50. évfordulója alkalmából készült (ünnepélyes bemutatására augusztus 18-án kerül sor a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban). A társaság az 1970-ben indult anyanyelvi konferenciák sorozatából nőtt ki önálló szervezetté (ennek hivatalos bejegyzésére már a rendszerváltást követően, 1993-ban került sor). Az anyanyelvi konferenciák elindítását nem kisebb személyiségek, mint Kodály Zoltán, Illyés Gyula és Váci Mihály szorgalmazták, s – amint azt az MNYK elnöke, Balázs Géza a kötet bevezetőjében írja: „Ötévente a világ minden tájáról összegyűltek a magyarok, hogy megosszák a világban beszélt magyar nyelvvel kapcsolatos időszerű gondolataikat. Fórumuk a Nyelvünk és Kultúránk (NYÉK) című folyóirat lett, (2013-tól online változata: E-NYÉK)”.
Az 1970-ben indult Nyelvünk és Kultúránk 50. évfolyamának első száma – azaz a fenti kötet – interjúkat tartalmaz. A kérdések is szóról szóra ugyanazok mindenkinél. És ezzel vége is a „sablonnak”, mert innentől, azaz a kérdésekre adott válaszoktól kezdve 50-féle magyarságkép, nyelvfilozófia, életfelfogás rajzolódik ki, ám csodálatos módon mindegyik egy irányba mutat. Megerősítve, hogy bár van abban valami, hogy ahol két magyar találkozik, ott háromfelé húznak, de a legerősebb, mindent áthidaló kapocs köztünk mégis a nyelv, s mindaz, amit ez a világon egyedülálló nyelv jelent és közvetít.
A fiataloknak a következő kérdéseket tették fel a szerkesztők (és nézzünk is mindegyikükhöz egy-egy, természetesen önkényesen kiválasztott idézetet a feleletekből)
- Mitől magyar a magyar? Hogyan éli meg a saját magyarságát? Mi a magyarság „kötőanyaga”?
Erről a révkomáromi Nagy Tibor a fent idézett válaszában mindent elmondott, amit el lehet mondani…
- Miben más anyanyelven beszélni, mint egy jól beszélt idegen nyelven? Hogyan jellemezné a magyar nyelvet egy külföldi számára?
„A magyar nyelvben van valami különös és megfoghatatlan, amely leginkább neves költőink műveiben járja a legszebb táncot. (…) Minket magyarokat ez a nyelvi bonyolultság segít közvetve és közvetlenül is abban, hogy gondolkodásmódunkkal egy megoldáshoz többféle úton is el tudjunk jutni”. (Pintér Zsolt Balázs, Kerepestarcsa, 1994. Végzős fogorvostan-hallgató).
- Mi ragadja meg leginkább a magyar kultúrából? Van kedvenc hazai műalkotása (költemény, regény, festmény, szobor, épület, zenemű, film, stb)? Miért az áll Önhöz közel?
„A magyar népzene és az ebből kialakult magyar nóta. Sajátos életérzést vált ki meghallgatni egy-egy magyar nótát. Képzeljék el: egy bocskaiban lévő énekes, akit cigányzenekar kísér, mellette egy üveg jó (magyar) bor, esetleg pálinka. Tudom, a műfaj a magyar kultúrtörténet »fiatalabb« részéhez tartozik, és sokak szerint giccses, ennek ellenére szerethetőnek, és ízig-vérig magyarnak találom”. (Takács Viktor Tamás, Érsekújvár, 1999. Egyetemi hallgató, diákszervezeti elnök).
- Hogyan viszonyul a kultúra és a nyelv változásaihoz? Van, amit zavarónak tart a mai közbeszédben? Szokott arra gondolni, hogy 50 év múlva milyen lesz a magyar nyelv és kultúra?
„Mi, magyarok mindannyian a magyar nyelv tanulói, művelői és örökítői is vagyunk, anyanyelvünk megőrzése, ápolása közös feladat és felelősség. (…) Nem az idegen szavak teszik tönkre anyanyelvünket, hanem az idegen szavakkal paralel betolakodó, saját nemzeti kultúránktól idegen gondolkodásmód. Nem tudom, mi lesz 50 év múlva, de ha az örökül kapott értékeinket becsülettel, odaadással ápoljuk, akkor nincs mitől tartani.” (Stubnya Bence, Budapest, 1995. Orvostanhallgató.)
- A pályájához miként kapcsolódnak a nemzeti értékek és az anyanyelv? Miben más egy magyar szakember ezen a területen, mint egy külföldi?
„A bölcsészettudományokhoz minden út a nyelven keresztül vezet, és ugyanez elmondható a közéletről is, ezért az anyanyelv jelentőségét nehéz lenne túlhangsúlyozni ezeken a területeken” (Czopf Áron, Pécs, 1995. Eszmetörténész, újságíró).
- Érte-e megkülönböztetés (sértegetés) anyanyelvének (a magyar nyelvnek) használata miatt: mi volt ez, és befolyásolta-e további nyelvhasználatát?
„Sajnos igen. Székelyföldi vagyok, azt a tájszólást beszélem. Ez néhány magyarországi fülét bántja, s bántóan nyilatkoznak. Valahogy nem értik, hogy számomra és még sok ezer ott élő embernek ez a természetes, és ez nem jelenti azt, hogy alacsonyabb rendű magyar vagyok. Az vigasztalt mindig, hogy azért a többség elfogadta, hogy én így beszélek, sőt sokaknak még tetszik is. Ezért még sosem gondoltam arra, hogy mesterségesen, erőltetve megváltoztassam a beszédemet”. (László Attila, Kézdivásárhely, 1996. Zenész, énekes, a Csillag Születik tehetségkutató verseny 2011-es győztese).
- Lehet-e magyar nyelven boldogulni? Előny vagy hátrány a magyar nyelv a hétköznapokban és a szakmában?
Természetesen lehet, a néptánctanításban még könnyebb is, de elgondolkoztam, hogyan fordítanám le például a darudübögő figurát, na végül ezt nem vittem végig… (Szanyó Gábor János, Eger, 1995. Vállalkozó, néptánctanár).
***
A szerkesztői ajánló zárszavában olvashatjuk Kodály szavait:
„Merjünk magyarnak lenni!”
A kötet tehetséges szereplői mernek azok lenni, őket hallgatva-olvasva bizakodva tekinthetünk a következő 50 évre.
Ehhez a magunk részéről csak annyit tennénk hozzá: de csak akkor, ha mi, többiek is merünk magyarnak lenni. És nem ciki 25 éves fiatal hölgyeket és ifjakat e téren (is) példaképnek tartani…
Ez ennek a kötetnek a különleges érdeme.
