Ez egy végtelen történet. Volt valahol kezdete is, de az homályba merül, az egyetlen világos pont ebben Comenius megállapítása (mármint hogy az anyanyelv az alapja nyelvismereteinknek és a tanulásnak), vége azonban soviniszta útvesztőkbe veszve borítékolhatóan nincs.
Vannak, akik rámutatnak, hogy a modern világ más elvárásokat támaszt, ezért bőven akadnak próbálkozások az angol abszolutizálása, meg az anyanyelv szelektíven értelmezett elhanyagolása érdekében. De azért nyugodtan maradhatunk annál, amit Comenius már-már eltitkolt megállapításával leszögezett. A régi bevált igazságok nem avulnak.
Az anyanyelv azért anyanyelv, mert a társadalmi fejlődés következtében a nevelés alapvető fázisa, amikor beszélni is megtanul a gyerek, az anyákra hárul, függetlenül attól, hogy a feministák és hasonlók mit gondolnak erről (szabályt erősítő kivételek persze vannak).
A nyelv ismerete és percepciója többé-kevésbé az emberpalánta hatéves korában éri el első fontos ismereti fázisát – nem véletlenül akkor, amikor a legtöbb gyerek iskolaéretté válik. Igaz, addigra több nyelvet is elsajátíthat a gyerek, de annak megkerülhetetlen feltételei vannak – abba most viszont ne menjünk bele. Maradjunk annál, hogy az anyanyelv, tehát az elsőként elsajátított nyelv minden további ismeret és nyelv elsajátításának az alapja. Ha ez nem így történik, olyan az, mintha homokra akarnánk emeletes házat építeni.
Az anyanyelv jó, megbízható elsajátítása azért is fontos, mert a nyelv legjobb kommunikációs eszközünk érzelmeink, gondolataink, vágyaink, céljaink, örömeink stb. sokrétűen árnyalt kifejezésére.
Bármi problémát csak jól elsajátított nyelvvel lehet elmondani. Ha anyanyelvünkön erre képesek vagyunk, más megtanult nyelvvel is képesek leszünk rá.
Igaz, nem föltétlenül anyanyelvi szinten, de mégis pontosan. Mert az anyanyelv mellett a másik (harmadik stb.) nyelv mindig más lesz, még jól elsajátítva is „csak” idegen nyelv. A bilingvizmus elvárása tévút, mert rendkívül ritka: anyanyelvi szinten két különböző nyelvet bírni kivételes, az anyanyelv mindig dominál.
A szlovákiai magyar iskolák gondjaihoz térve: ha azt akarjuk, hogy gyermekeink nyelvi szempontból jól megállják a helyüket, elsősorban anyanyelvüket – a magyart – kell pallérozni. Nem Amerika fölfedezése ez: ugyanez vonatkozik a szlovák, a cseh, német, sőt az angol gyerekekre is – az anyanyelv áll mindenek előtt.
Tudjuk, a modern világ nem kedvez ennek, sőt, mintha inkább ez ellen dolgozna, hatna. A mai kommunikációs eszközök nyelvhasználata nyelvi szempontból kész katasztrófa (az sms-írás nyelvi „kultúrája” stb.), az angol gátlástalan térhódítása pedig lassan nyelvi analfabétákká „fejleszti” a fiatalokat (az angol anyanyelvűeknek sem kedvez az), az olvasás teljes háttérbe szorulásáról nem is beszélve (értékes irodalmi művekre gondolok természetesen, nem holmi giccsekre, amelyekkel a piac elhalmoz minket, nem a számítógépes termékekre, de még az újságokra sem, gyakran eléggé kifogásolható nyelvhasználatuk miatt).
A nyelvtanulás módszertana külön fejezet. Nyelvtannal, szabályokkal sem sokra megyünk, az csak mankó ritka szükség esetén. A nyelv ugyanis tényleg eszköz, jellegének megfelelően kell használni, elsajátításához tehát jellegének megfelelő eszközökre van szükség: még egy lapátot is másképp fogunk meg, mint egy kalapácsot. Amíg tehát anyanyelvi módszerekkel próbálkozunk az idegen nyelv oktatásánál, nem sok sikerünk lesz, hiszen az anyanyelv a már ismert nyelv, alap, amelyre építkezni lehet, minden további nyelv pedig már más, idegen. Azt pedig hasonló módszerrel úgy alkalmas megtanulni, a már elsajátított nyelvre alapozva, mint ahogy a gyerek az anyanyelvet is elsajátítja, mégis idegen nyelvoktatási stratégiával. Igaz ugyan, hogy az első, az anyanyelv is lényegében (bármi furcsán hangzik) még idegen a csecsemő számára, a második nyelvtől azonban lényegileg különbözik.
S ami szintén nagyon fontos és nem árt megjegyezni: (nyelvi) boldogulásunk nem kizárólag egy nyelv ismeretének fokától függ, hanem kommunikációs partnerünk emberségétől is – attól talán még fokozottabb mértékben.