Amikor gyerek voltam, a szüleim a temetőben mécseseket adtak a kezembe, melyeket sorra meggyújtottunk a síroknál, miközben elmesélték, hol ki nyugszik, és hogy milyen ember volt. Amire felcseperedtem, már fejből ismertem a családfám nagy részét és hogy kinek hol van a nyughelye.
Emlékszem, a szüleim mindig nagy tisztelettel beszéltek elhunyt családtagjainkról és sokszor, amikor a nagyapám vagy nagymamám nyughelyén meggyújtottunk a gyertyát, anyukám szólt, hogy nézd csak meg, hogy Mamóka mit küldött neked, mert a koszorú alatt mindig volt egy kis csoki, vagy cukorka. Megszerettem őket, bár nagyapámat nem ismertem, csak azt a hagyományt, amit továbbadott édesanyámnak, hiszen erről szólnak a hagyományok.
Igazából felnőtt fejjel értettem meg, hogy mit is jelentenek ezek az apróságok a csokrok alatt és a meggyújtott gyertyák. Ha őrizzük, továbbadjuk őseink hagyományát, akkor általunk az ő emlékük sem merülhet feledésbe.
Tetteinkben, emlékeinkben, a szívünkben élnek tovább, de mi lesz, ha más kultúrák gyökértelen, hollywoodi filmekből vett szokásait tanítjuk a gyerekeknek? Vajon ők tudni fogják, hol nyugszanak az őseik? Vajon a cselekedeteinkben ott fognak élni az ősök? Egyre több ember veszi fel az Amerikából küldött bohócsipkát és csörgeti azt, aki pedig nem teszi, azt maradinak tartják.
Ha nem oltjuk bele a gyerekek lelkébe a halottak tiszteletét, akkor hogyan várjuk el, hogy az élőket tiszteljék? Amikor a gyermek ellöki az asztaltól az anyukáját, mert ő akar leülni, akkor válik nyilvánvalóvá, mennyit ér a nyugati gyereknevelés.
De vajon miért változott meg ennyire ez a világ? Mi, mikor vendégségbe mentünk, addig nem nyúltunk a kitett süteményhez, amíg anyukám egy pillantással nem jelezte, hogy vehetünk és akkor is ügyeltünk, hogy maradjon másnak is. Nem félelemből tettünk így, hanem tiszteletből, mert tudtuk, hogyan szabad viselkedni és hogyan nem.
Sokat gondolkozom azon a mondáson mostanság, hogy azzá válsz, amit megeszel. Bizony a mai ember a kényelmes és a könnyebb utat választva sokszor beáll a sorba a többiek után, elpuhul és birkává válik. Ugyanúgy fog cselekedni kényelmében, ahogy azt vetítik nekik Amerikából, mert most ez a „menő”. Nekik ez a legfontosabb, hogy gyökértelenné tegyék a társadalmat és elfeledtessék velünk a megtartó hagyományokat.
Sajnálom azokat a gyerekeket, akiket a szülei az Amerikából érkező szeméttel etetnek, s ők is ezt adják majd tovább hagyatékul. Bárki bármit is mond, a halloween nem hagyomány, hanem egy divat, amit kritikátlanul átvett a társadalmunk nagy része.
Bizony nemsokára itt, Európában is a Télapó fogja az ajándékot hozni karácsonykor a kandallón függő zokniba és nem a Jézuska teszi a karácsonyfa alá.
Jó lenne felébredni és harcolni azért, hogy megmaradjon valami a hagyományainkból, mielőtt mindennek töve szakad, ami jól működött a múltban.
Én soha nem fogom magam kifesteni zombinak, ha körülöttem mindenki halloweent fog is ünnepelni, én akkor is tisztelettel fogok gondolni azokra, akiknek a lelkét magához szólította a Teremtő. Egy gyertyát fogok gyújtani a magam csendességében mindenszentekkor az őseimért, bár mindig könnyebb beállni a sorba a birkák közé, mint farkasként megvédeni azt, amit évszázadokon át védelmeztünk. Nekem nem kell ez az új világ, megvetem az embertelenségét és a felszínességét! Inkább őrzöm, amíg élek, őseim hagyatékát, s ma is teszünk pár csokit a koszorúk alá és fejet hajtva meggyújtunk pár mécsest!
Méltóságteljes megemlékezést!