Sok millió honfitársammal együtt olvasom, hallom én is az egyre emelkedő pandémia-számokat. Látom a hatalmas igyekezetet, sokszor erőn felüli, roskadásig menő helytállást orvosoknál, ápolóknál, biztonsági személyzetnél, rendőröknél, katonáknál. És hallom azok szívbemarkoló zokogását vagy elfúló, elcsukló hangját, akiknek már csak ennyi jön ki agyongyötört lelkükből: Miért? De miért ő halt meg, s miért így?
És jönnek a számok: újabb 150-160 halott hazánkban, az újonnan fertőzöttek száma is emelkedik, világszerte már 63 millió fölött a megfertőződöttek száma, az elhunytaké az 1,5 milliót közelíti. Miközben bombázzák az én lelkemet is ezek a számok, visszatérőleg azon gondolkodom, milyen lesz így az adventünk, a karácsonyunk? Nem, nem a bevásárlás, a nagy pénzkidobások és étkezések esetleges csökkenése, elmaradása aggaszt, hanem az, hogy ki és hogyan tud szembenézni a csak Isten tudja még milyen történésekkel? Ki hogyan dolgozza fel ezt a pandémiás ünnepvárást, s megy szembe az elháríthatatlannal?
Az is eszünkbe juthat ilyentájt, hogy már bizony semmi sem a régi. Legfőképpen az életérzésünk nem. Valami megcsúszott a világunkban – körülöttünk, bennünk, minden szinten.
Már a családi találkozások is csak visszafojtottan, visszafogottan valósulhatnak meg, ha megvalósulhatnak. Átleng rajtuk a félelem, az elmúlás napi tapasztalata. Valami különös ködlepel ereszkedik a lelkekre.
Nem lesz templomi sokadalom szent karácsony estéjén. Mintha már a lelkünkben is maszkot viselnénk. De imádkozó szavunkat senki sem lophatja el, a lelkünkben még megszólalnak régi karácsonyok dallamai, a Mennyből az angyal, a Csendes éj, szentséges éj, és visszalengenek a frissen sült kalácsok, bejglik illatai bennünk. És annyi minden, ami most már nem úgy, s nem ugyanaz. Hatalmas álarcos bál lett a világ, velencei és riói karnevál önfeledt mulatság, tomboló örömhangulat, többnapos bulizás, feledhetetlen fíling nélkül.
És mindinkább ez is megfogalmazódik bennem: vajon hogyan érkezünk oda lélekben legalábbis a betlehemi jászolbölcsőhöz – amihez úgy is eljuthatunk, hogy ki sem mozdulunk karanténunkból! Mert ugye Istent, Betlehemet, karácsonyt mégsem lehet karanténba zárni! Rajtuk nem fog ki a koronavírus-sereg. És énekfoszlányokat hoz belső fülemhez az emlékezet adventi hűvös szele. Például azt is, amiben így énekeltünk:
Ó Jézus! ne vess meg bennünket,
Hallgasd meg buzgó kérésünket.
Jászolodnál fogadjuk, hogy a vétket elhagyjuk.
Ó Jézus, ne vess meg, hallgass meg.
És csak úgy magamban-magamnak teszem fel a kérdést. Mennyire vettük komolyan ezt a fordulatot: Jászolodnál fogadjuk, hogy a vétket elhagyjuk?! Bizony-bizony nem tud felszabadultan válaszolni a lelkem, hogy igen, Uram, elhagytuk, elhagytam. Nagyon is oda kívánkozik a következő verssor, a bűnbánat, a mulasztás, a rossz felhalmozásának tapasztalatával: Ó Jézus, ne vess meg, hallgass meg.
S bár szójátéknak tűnik, de nagyon is nem az, amikor ez ugrott be szófordulatokat gyártó fantáziámban:
MIÉRT, hogy még most sem lett, az elmúlt karácsony óta igazán számomra, családomban, hazámban, környezetemben, egyházamban sokkal átütőbben, sokkal győzelmesebben JÓSZÓ-BÖLCSŐVÉ, JÓTETT-BÖLCSŐVÉ AZ A JÁSZOLBÖLCSŐ? Miért, hogy ennyire kívül rekedt életünkön 2019 karácsonya óta is az a jászolbölcső?
Mi kell ahhoz, hogy végre-végre megfaragjuk magunkban is azt a jászolbölcsőt megértőbb, emberibb szavakból, megtisztultabb gondolatokból, gyűlölet és bosszú nélkül, hogy a szívből a gonoszságnak a viperafészkét kitessékeljük végre? COVID-19 kell ahhoz, hogy a jászolbölcső kétezer év óta győztes Nagy Királlyá nőtt istengyermeke JÓSZÓ-BÖLCSŐVÉ, JÓTETT-BÖLCSŐVÉ faragja a szívünket? Mi kell még ahhoz, hogy kicsit túlemelkedjék az emberiség tegnapi szánalmas önmagán? Önistenítő, embertelenítő életszemléletén és életmódján?
Hányszor elmondták, sokan úgy is látjuk, hogy már az a tegnapi világ, melynek jászolánál még egy éve azt fogadtuk, hogy a vétket elhagyjuk, nem tér vissza soha többé? De az a világ, ami előttünk van, éppen ezért még inkább rászorul majd a jászolbölcső gyengédségére, a Gyermekből sugárzó megtisztító ragyogásra, a szentség, az erkölcsi tartás egyetlen jövőesélyes új etikájára. A poszt-koronavírusos, de soha nem poszt-krisztusi etikára! Arra az irgalomra, ami soha nem lehet poszt-irgalom, post-misericordia! Mert Krisztus nélkül nincs jövő!
Kész csoda lesz, s reméljük megéljük, hogy az égből az idei karácsonyéjszakán, szentestén és ünnepen is töretlenül felzeng majd Mária Krisztust váró hatalmas éneke, a Magnificat, a Magasztalja lelkem az Urat himnusza, Zakariás Benedictusa, Áldott az Úr…magasztaló szava, és a mennyei seregek sokasága, s az Úr angyala által meghirdetett, eget-földet betöltő Gloria, a Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség…születési indulója.
A földre szállt Istent, a testet öltés páratlan, egyszeri, “hiszem, mert hihetetlen, credo quia absurdum est” megvalósulásának létfordító eseményét zengő, magnificat-benedictus-gloria triádikus csodaszimfóniája. A kozmikus megváltás-ünnep mindenen átzengő fenséges kompozíciója ez. Mi lenne karácsonyi ünnepünkből, egyáltalán ebből a COVID-19 sújtotta világból, az emberiségből, ha mindez hirtelenjében kiesne az emlékezetből, valamifajta globális amnézia lepné meg a Föld lakóit?
Mert a globális pandémia nyomán már semmi sem elképzelhetetlen. A globális amnézia, a kontinentális hitetlenség sem. A világ karácsonytalanítása. Nem erre tart az emberiség? Amikor kiváló filozófusok, szociológusok, valláskutatók már ennél a fogalomnál tartanak: újra-barbárosodás? Elnomádosodás? Globális kiber-börtön?
A mesterséges intelligencia emberi gondolataink születését is megfigyelő civilizációja a nyakunkon! Hányszor állhattunk volna meg a jászolbölcső, majd a kereszt alatt és a királyi trónuson ülő Krisztus előtt, hogy mindez ne ellenünkre legyen? Mit mulasztottunk el? Vagy még a pandémia is kegyelmes figyelmeztetés? Mintha e világjárvánnyal az egész emberiséget megszólítaná Isten, s feltenné a kérdést: mire mentetek a jászolbölcsővel, ami most a pandémiában kifordult belőletek? Lett-e jászolbölcsővé földi életetek, na jó, legalább egy-egy pillanatra? Jótettbölcsővé bennetek a magnificat-benedictus,-gloria háromszoros evangéliuma?!
Vajon mindezzel nem azt a kérdést írja fel az égre és szívünkre az események Ura, amit Lukács evangéliumában a hamis bíró történetében olvasunk: DE AMIKOR ELJÖN AZ EMBERFIA, VAJON TALÁL-E HITET A FÖLDÖN? (Luk 18,8). Hogy mikor jön el, nem tudjuk. De a kérdés ezen az adventen ismét nekünk szegeződik: Vajon talál-e hitet a Földön? Nálad, nálam, a keresztyén hazában, országokban, Európában? Jeruzsálemben, Athénban, Rómában, Genfben, Wittenbergben, Londonban, New Yorkban, Sanghaiban, Moszkvában – és Pozsonyban, Kolozsvárott, Munkácson, Szabadkán, Kopácson, Budapesten, Pápán, Debrecenben? Kórházban és sírok mellett, műfenyős, műfényes karácsony ünnepünkön? Vegyük le a maszkot a lelkünkről a jászolbölcső Ura előtt! Mit takargatnánk annak szemei előtt, aki lát múltat és jövőt, aki Lelke által még Isten mélységeit is vizsgálja? Aki csillag és univerzum sokaságot terelget egyetlen szavával? És Aki irgalommal teli szívvel várja haza tékozló gyermekeit? Akiről régi szép énekünk ezt hirdeti:
Él az Ur, az Isten,
Irgalommal ránk tekint
Fényesség lesz itt lenn.
Ezért hát fogjunk össze lélekben, IMÁDKOZZUNK A NEMZETI EGYÜTTÉRZÉS DÉLI HARANGSZAVÁNAK MEGKONDULÁSÁÉRT, LEGALÁBB ISTEN ELŐTT, A JÁSZOLBÖLCSŐ ELŐTT MASZK NÉLKÜLI KARÁCSONYI LÉLEKÉRT, ÜNNEPÉRT. Az irgalom jászolbölcsője térfoglalásáért lélek-milliárdokban, és bennünk.
Luther egyik wittenbergi karácsonyváró, adventi igehirdetésében így fogalmazott:
„Az Ő irgalmassága tart nemzedékről nemzedékre, nem pedig az, amit mi gyakorlunk. Az Ő irgalma minden reggel új. A továbblépés, haladás életünkben igazából abban van, hogy napról-napra jobban belátjuk, mennyire szükségünk van Isten irgalmára. Ha életemnek a végére érek, akkor mondhatom ki csak végérvényesen: most aztán igazán végem lesz, ha nem találok irgalmasságot. És ha Isten akkor még egy nappal megajándékoz, akkor ezen az utolsó napon egyre inkább és inkább csak ezt szabad mondanom: Kegyelemre szorulok! Ez lenne az igazi haladás, továbblépés!”.
Imádkozzunk ezért! Meg azért, hogy a magyar templomokban, médiában felhangozzék a nemzeti együttérzés déli harangkondulása méltósággal, szívrengető erővel az elmentekért, áldozatokért, ittmaradtakért, megszomorítottakért. Azért, hogy bennünk is megvalósuljon a nagy átváltozás, szent metamorfózis, megtérés, megújulás ezen a különös karácsonyon: jászolbölcsőből jószó-bölcső, jótett-bölcső formálódjék sok millió magyar szívében..
Hogy maszkban, maszk nélkül is igazi ünnepünk lehessen.
