Amikor megszólaltak a harangok, keserves sírásba kezdett. Csak sejtette, hogy mit hoz a holnap, de azt tudta, hogy számára sok keserűséget, mert a testvérétől szakítja el őt Beneš új állama.
Ő maradt ebben a Csehszlovákiának nevezett új államalakulatban, a kanyargó folyócska melletti csendes faluban „magnak”, ahogy az édesapja mondta neki, a nővére meg Budapest székesfővárosban a férjeurával együtt, ahová pár éve költöztek a magasabb tisztviselői beosztás reményében.
Amikor megszólaltak a harangok június 4-én, mindketten sírtak hát, távol egymástól, egymásra gondolva, hogy vajon mit hoz számukra, édestestvérek számára az élet. Azt tudták, hogy sok keserűséget, de nem sejtették, hogy micsoda fájdalmakat.
Múltak az évek, megszámlálhatatlanul sok levelet váltottak egymással, sokszor az itthoni családi találkozókon vetették fel egymás között, hogy vajon örökre így marad-e minden, vagy egyszer majd mindent visszaad a magyarok Istene. Aztán nagyot fordult a világ és 18 év után megtörtént a csoda, Felvidék visszatért.
Az első adandó alkalommal vonatra ült a Keleti pályaudvaron az áldott állapotban lévő nővére és a családdal együtt elzakatoltak a varázslatos völgyben csendesen megbúvó kis palóc szülőfaluba, haza, de végre ugyanabba a hazába! Nagy volt az lelkesedés, hiszen a nővére már a negyedik gyermeküket várta, három fiú után abban reménykedve, hogy végre kislánnyal ajándékozza meg őket a Jóisten. Még nagyobb volt az öröm, amikor a család előtt a mátkájával bejelentették, hogy megkéri a kezét és bizony hamarosan lakodalom lesz. Aztán nem lett, mert mennie kellett neki is, meg a barátainak is a kaszárnyába…
Amikor szerencsésen hazatért a frontról, már vészjósló fellegek gyülekeztek a magyar nemzet felett, és mire sort kerítettek volna a lakodalomra, az oroszok elöl kellett a pajta sarkában ásott krumpliveremben átvészelni két teljes hetet, sárban, sötétben, csendben, hogy túléljék a „felszabadítást”.
Mire kimászhattak a veremből, már egy fehér cédula lógott a kapufélfán, aztán csomagolás egy éjszaka alatt és irány az ismeretlen morva vidék, rabszolgamunka a földeken, istállóban sírva egymáshoz bújva éber álomba ringatás. A morva gazda fia egyre többet forgolódott a fiú jegyese körül, egy alkalommal a vadászpuskáját a mellkasához szorítva csak annyit mondott neki, hogy meg vannak számlálva a napjai. Így hát egy esős éjjelen mindenét hátrahagyva elmenekült az erdőn keresztül a nagyvárosba és az első hajnali vonattal meg sem állt Prágáig. Hosszú hónapok teltek el, amíg nagy lelki fájdalmak közepette sikerült végre egyenesbe hozni az életét. Mindenkitől távol kezdett új életet és egy kis idő után egy prágai kislány vigasztalta őt a gyári gépsor mellett, meg aztán a szűkös bérlakásában is. Akarva-akaratlanul az élete párja lett hát a lány és egy idő után a pocakja is gömbölyödni kezdett…
A távolság és a különböző élettér megtette a hatását, szinte teljesen elvesztette a kapcsolatot a szülőföldjével, nem is igazán vágyott már vissza, hiszen a gyárban is megbecsülték őt, egyre feljebb kapaszkodott a szocialista szamárlétrán az „árva magyar gyerek” (mert így hívták őt a prágai kollégái a háta mögött).
Mire megszületett a kisfiuk, már egy jól szituált szocialista embertípust faragott belőle a történelem.
A hatvanas évek közepén nagy öröm érte a kis családját, mert megérkezett az első unoka. A nagyapa büszkén emelte a magasba a fiúcskát, a menye is prágai volt, minden élethelyzetben már csak csehül érezte magát…
Abban a forradalmi esztendőben, amikor elvégezte a gimnáziumot az unoka, már együtt rázták a CSKP elleni tüntetésen a kulcscsomót a Václav téren, és bár kissé szégyellte, hogy őt is beszervezték anno a kommunista pártba, igazából sosem érezte magát közéjük valónak.
Szabad élet, szabad madár, a fiatalság szabadon járt, így került el az unoka is egy vidám csapattal Budapestre egy rockfesztiválra. Pár hónap után aztán az unoka sápadtan vonta félre a nagyapját a teraszuk árnyékos részébe és egy levelet olvasott fel neki remegő kézzel. Bár a levél angolul íródott, az unoka igyekezett minden mondatot pontosan cseh nyelvre lefordítani a bizalmasának tekintett nagypapának. Mire a végére ért, elcsukló hangon közölte, hogy a magyar lány, akivel összejött Budapesten pár hosszú édes éjszakára, bizony terhes. Nem áldott állapotban van, hanem terhes, mert váratlan tehernek vették szabad szerelmük nem várt gyümölcsét.
Nagyapa mély sóhajok közepette hosszasan nézett le a ház teraszáról a városra és csak annyit kért, hogy mutassa meg neki az unokája a magyar lány fényképét. A fiú előhúzta márkás farmerdzsekije zsebéből a fényképet és a nagyapja kezébe adta. Az öreg feltette az olvasószemüvegét, rápillantott a fényképre. Abban a pillanatban egy halálsikoly szakadt ki a torkán és azonnal elvágódott a terasz hűs kövén. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.
A temetés előtt az unoka könnyes szemmel turkált a nagypapa holmijai között és az egyik régi fotóra pillantva földbe gyökerezett a lába. A megsárgult fotón egy gyönyörű lány nézett rá vissza, és szinte a terhes magyar szerelmét látta viszont abban az arcban. Igen, ez hihetetlen, mint két tojás, annyira hasonlítanak egymásra, mondta megrökönyödve magának, amikor a régi fénykép mellé odahelyezte a pesti párja arcképét.
A temetés után pár nappal a prágai család Budapestre utazott, kényszerű lánykérőbe. Az első feszélyezett percek után fokozatosan feloldódottak mindkét család tagjai és izgalommal hallgatták egymás történeteit. Hosszú fejtegetések után a fiú megemberelte magát és elővette a nagyapja megsárgult fotóját, hogy megmutassa azt a jövendőbeli anyósának.
A nagymama a saját fényképét meglátva, a Duna parti ház udvarán a terített kerti asztal sarát elengedve a százszorszépekkel teli puha gyepre rogyott. A budapesti mentők gyorsan kiérkeztek, egy infúzióval sikerült életerőt adni a páciensnek, aki a hintaszékében ülve nézte réveteg tekintettel az asztalon a poharak között felejtett fiatalkori arcképét.
Nagymama még hallotta, ahogy az áldott állapotban lévő unokája reszkető hangon mondja „cseh” párjának: szeretlek, akkor is szeretlek, ha rokonok vagyunk és a Jóisten majd vigyáz a drága pici babánkra, hogy egészséges legyen.
Június negyedike volt, éppen megszólaltak délben a budapesti harangok, hangjuk az égig szállt, és a nagymama keserves sírásba kezdett. A 101 évvel ezelőtti napra gondolt, amikor az édesanyja nem sejtette, hogy mit hoz a holnap, de azt tudta, hogy számukra is sok keserűséget, mert a testvérétől szakítja el őt Beneš új állama, mindörökre.
Vagy mégsem?
(Papp Sándor/Felvidék.ma)