Ha a szlovákiai kormányzatot az emberi test felépítéséhez akarnánk hasonlítani, a külügyi tárca okvetlenül a kimeneti nyílás szerepét töltené be, két – kritikán aluli szellemi képességű és teljesítményű – vezetője pedig ama farnak két pofája. És amikor csak megszólalnak, hangos sípolás kíséretében árad szét az a bizonyos penetráns valami – mint ma is, amikor Korčok fészbukdiplomata, külügyminiszter a magyar házelnököt próbálta a térdére fektetve elfenekelni.
Három lehetőség van, és alighanem mindhárom egyszerre fennáll:
- Ivan Korčok önerőből is igen gyenge képességű ember, a szlovák diplomácia élén hozzá fogható kiábrándító jelenség még soha nem volt e kis állam rövid történelmében, beleértve a Mečiar-Slota korszakot is.
- Távol-nyugati kenyéradó gazdái szoros pórázon tartják a korcs ölebet.
- És három: még a miniszternél is gyengébb képességű magyar-szlovák fordítókat tartanak el az adófizetők pénzéből.
Ezek együttesével magyarázható, ahogy és amiért Korčok ma nekiment Kövér Lászlónak és rajta keresztül Magyarországnak. Kifogásolja, hogy Magyarország vezető politikusai folyamatosan történelmi kérdéseket vetnek fel, melyek – mint írja – „ellentmondanak a Szlovákiával való jó kétoldalú kapcsolatokra irányuló szándékoknak”.
Korčok számára kiábrándító, hogy Budapestről „folyamatosan üzeneteket és előadásokat hallunk közös történelmünkről”.
És amitől aztán eldurrant a mókusnyi agyacskában a verőér: „határozottan visszautasítom, hogy Magyarország második legfőbb közjogi méltósága úgy érzi, hogy Szlovákiába kell jönnie, hogy közvetlenül ismertesse a történelemről alkotott elképzelését”.
Hogy min akadt ki ennyire a miniszter úr? Nos, ha a fenti három tényező nem állna fenn – azaz nem lenne korlátozott szellemi képességű, nem állna külső befolyás alatt és a fordítók-tanácsadók is értenék a dolgukat, akkor nem értette volna ennyire csúnyán félre Kövér László szövegét.
Amely, Korčok állításával ellentétben,
éppen a nyomasztó múlt meghaladásáról és a közös jövő építéséről szólt. Még annak ellenére is, hogy bőven vannak elvarratlan szálak
– hogy mást ne mondjunk, a hatályos szlovák jogrendnek mind a mai napig részei, parlamenti határozattal is megerősített részei a kollektív bűnösséget sulykoló náci Beneš-dekrétumok.
Magyarország mást sem csinál már több mint egy évtizede, mint a Szlovákia nevű kutyagumira lapátolja folyamatosan a homokot annak érdekében, hogy összerakja a vén kontinens vesztét rohamtempóban előrevivő Európai Unióval szemben a V4-et, illetve annak tágabb, közép-európai szintű megfelelőjét.
Akár annak árán is, hogy szemet huny a felvidéki magyarokat érintő szlovák disznóságok fölött, egy nagyobb cél érdekében. Ha csak egy oposszum agyával megegyező méretű szürkeállománya lenne a teljes szlovák külügynek, akkor inkább kezet csókolhatnának ezért Magyarországnak. Azért, hogy Szijjártóék nem azzal vannak elfoglalva, hogy a szlovák jogrend náci örökségű hatályos anyagával verjék az asztalt az összes létező nemzetközi fórumon, éjjel-nappal.
De talán ezt is érdemes lenne átgondolni. Mert 10 év bőven elég idő arra, hogy lássuk (hogy a többi évtizedről most ne is beszéljünk): Szlovákia nemhogy nem partner a V4-projektben, de az első kanyarban elárulja az egész ügyet és szemrebbenés nélkül vágják a hátunkba a kést.
Mindemellett dekrétumokkal, nyelvtörvényekkel és a többi kicsinyes, ócska intézkedéseikkel szép lassan, csendben kiirtják Felvidékről a magyarságot, beteljesítve ezzel a beneši álmot úgy, ahogy talán maga az álmodója sem merte volna remélni.
Kérdés tehát, hogy megéri-e tovább nyelni, csak nyelni…?
