Az elmúlt év végén jelent meg Fábián Tibor Ceaușescu elvtárs, pajtás című kötete, melyet nagy örömmel vettem kézbe, hiszen a korábbi, Ilyenek voltunk, s mivé lettünk? című írása is egy kor hű lenyomata volt.
Szabó Lőrinc otthonában, a nagy költő fia, Lóci mutatta meg nekem Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének még javítgatott kéziratát. E forrásértékű relikvia jutott eszembe, mikor Fábián Tibor könyvének végére értem. Illyés veretes szavakkal leplezte le a diktatúrát, Fábián könnyedén, a gúny eszközével operált, a hatás viszont ugyanaz.
A fiktív elnöki budoár rejtett ajtói nyílnak meg fokozatosan az olvasó előtt. Középpontban természetesen a Kárpátok géniusza áll, de elég nagy a szalon, hogy mások is elférjenek benne. Dumitrașco, a szolgalelkű titkár, mintha Mozart Don Giovanni című operájából Leporellóként lépett volna ki. Függ az urától, de igyekszik apróbb ravaszsággal mindent túlélni. A Führer felesége, a „világhírű tudós” inkább nápolyi mosónői-vérszomjas arcát mutatja, amitől még férje is tart.
Fábián helyszínválasztásai látszólag átlagosak, de a meseszövés igazolja létüket. A mindennapi dialógusokban felvillannak a diktatúra képei, hogy egységes filmmé álljanak össze az olvasó fejében.
A focimeccs mesterséges piknikhangulatába belopóznak az ünneprontó szavak. Kifeszített drótkötélen masíroznak a szereplők, könnyen leeshetnek az Elnök egy pikírt megjegyzésére, de végig is mehetnek, ha a Nagy Testvér éppen kegyes. Természetesen a kötél másnap is kifeszítve áll, így a tortúra folyamatos. Előkerül a későbbi elnök, Iliescu is, aki keleti mosolyával hódít, jóllehet ő már tudja a „hepiendet”.
Természetesen megjelennek magyar helyszínek és szereplők is. A csíkszeredai Taps tér, a Patyomkin-faluként szolgáló traktorgyár, a magyar talpnyalók, akiknek szégyenletes antológiája Tisztelgő szó címmel jelent meg egykor a Vezér hetvenedik születésnapjára. Ugyanakkor felbukkan Zakariás, a góbé erdész is, aki ugyan megadja a medvevadász főnöknek járó tiszteletet, de nem alázkodik meg.
Még sokáig olvasgatnám a sorokat, de már a végkifejlet következik, a házaspár egy olyan ösvényre tér, amiről nincs visszaút, s a történet végét már ismerjük.
Az egykori izraeli miniszterelnök, Golda Meir Életem című memoárjában kevesekről írt jót, de Ceaușescu ezen kiváltságosak közé tartozott. Minden bizonnyal a politikusnő a felszínt, az országa érdekeit látta, jót tett volna az államalapítónak, ha egy „idővihar” sodrásában akkoriban hozzá is eljutott volna e kis kötet.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
