Több bürokrácia, magasabb költségek, kevesebb produktum. Ismerős képlet? Hát persze, megint egy „állítsuk meg Brüsszelt”-kategóriás hatásvadász túlzás, mondhatja a már harcedzett olvasó, pedig néha tényleg nem ártana megállítani az elszabadult hajóágyút. Ezúttal az élelmiszerfronton.
Az EU veszélyezteti a fejlődő országok élelmiszerellátását – így a Politico c. lap egyik cikkének címe. Melyhez, miután annak végére értünk, rájövünk, hogy minden további nélkül hozzátehetjük: nemcsak a fejlődő országokét, hanem hosszú távon és kisebb kanyarokkal-csavarokkal, de lényegében a sajátját is.
Térjünk mindjárt a lényegre:
a nemzetközi kereskedelemben forgalmazott élelmiszerek piaca egy nagyjából 1,5 billió dolláros piac.
Létezik egy szervezet, amelyet úgy is hívnak, hogy „a legfontosabb szervezet, amelyről még sosem hallottál”, és ez a bizonyos Codex Alimentarius Bizottság (CAC), amely a FAO (az ENSZ élelmezésügyi és mezőgazdasági szervezete), valamint a mindenki által jól ismert WHO „közös gyermeke”. Ez a bizottság globális biztonsági előírásokat állapít meg a nemzetközi kereskedelemben forgalmazott élelmiszerek számára – azaz ezen a bizonyos másfél billió dolláros piacon…
A Codex előírásai az élelmiszerellátási láncot teljes egészében lefedik, az adalékanyagoktól kezdve egészen az állatoknak adható takarmánykiegészítőkig. Lényegében tehát egy globális szabványalkotó szervezetről van szó.
Csakhogy szabványt alkotni és elfogadtatni egy 188 tagállamot számláló szervezetben nem éppen könnyű, s nemcsak politikai okok miatt, hanem egyszerűen annál az egyszerű ténynél fogva, hogy tudományos igazságokból is több létezhet adott pillanatban (nem volt még oly rég a koronavírus-járvány, ismerős lehet a dolog…). S bár a szabványokat konszenzussal fogadják el, nincs akadálya annak, hogy ha például egy tagállam nem kívánja elfogadni a Codex egy adott szabványát a saját határain belül – még ha tudományos ellenvetése nincs is – akkor is mondhatja, hogy ugyanakkor nem akadályozza meg a többi tagállamot abban, hogy ők a saját országaikban érvénybe léptessék.
Ezért is működött viszonylag zökkenőmentesen a dolog – egészen mostanáig.
Az élelmiszer-biztonság kérdése ugyanis most került igazán a figyelem kellős középpontjába, hogy például a vaj ára egyik hétről a másikra a negyedével drágult, és ez csak egy kiragadott példa a drámai élelmiszerár-emelkedések közül…
Ilyen körülmények között az Európai Unió – kapaszkodjunk meg – Oroszországgal és Kínával karöltve tiltakozik egy olyan CAC-szabvány elfogadása ellen, amely egy bizonyos zilpaterol nevű generikus állatgyógyászati gyógyszerre vonatkozik.
Bár nem hangzik túlságosan jól, ez a szer abban „segíti” a szarvasmarhákat, hogy a takarmányt hatékonyabban alakítsák izomzattá. Azaz: azonos mennyiségű takarmány + zilpaterol = több hús. Akinek ez ellen már most elvi aggályai vannak, az próbáljon meg ellátogatni egy olyan húsüzembe, ahol mondjuk „májkrém” nevezetű (élelmi)szert gyártanak…
A lényeg: maga az említett triumvirátus sem vitatja e készítmény biztonságosságát sem az állatokra, sem a természetre úgy általában. Hanem azt „a fogyasztói preferenciákkal kapcsolatos aggályok” miatt ellenzi. Akármit is akarjon ez jelenteni… Az állatjóléti aggályokat például magának az EU-nak a saját tudományos tanácsadói testülete, az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság söpörte le, miután ilyeneket nem talált.
Szóval ha jól értjük, akkor még az agyonüldözött hagyományos magyar libatömésnél is ártalmatlanabb a dolog, bár persze ne feledjük, újra és újra vegyük figyelembe: másfél billió dolláros piacról van szó…
A zilpaterol használatát tehát az EU-ban nem engedélyezik, s mondhatnánk, ha eddig megvoltunk nélküle, akkor most sem ez lesz az, ami az utcára hívja a tüntető tömegeket Európa nagyvárosaiban. S ez így is van, csakhogy az EU eme döntésének nagyon is vannak a határain messze átnyúló, majd egy másik módon visszaütő hatásai.
Nagyjából és leegyszerűsítve arról van szó, hogy ha az EU – mint azt Karen Hulebak, a CAC korábbi vezetője megfogalmazta – „kulturális okokból lényegében blokkolhat egy tudományosan megalapozott szabványt, az végső soron veszélyezteti a Codex mint pártatlan referenciaszervezet hírnevét”. Vagyis egyszerűen:
a világ élelmiszergyártóinak többé eszükben sem lesz vesződni azzal, hogy időt és pénzt (főleg pénzt, nagyon-nagyon sok pénzt) áldozzanak arra, hogy termékeik biztonsági adatait értékelésre benyújtsák.
A következmények pedig világosak: magasabb biztonsági kockázat, több bürokrácia, még magasabb költségek.
És most akkor a számok, szabályok és szabványok embertelen nyelvezetét fordítsuk le a valóság nyelvére:
„Az élelmiszerárak minden egyes százalékpontos emelkedése 10 millió embert taszít a mélyszegénységbe világszerte”.
Ez nem saját kalkuláció, hanem a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), a Világbank (WB), a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világélelmezési Program (WFP) vezetői által elfogadott közös nyilatkozat egy mondata.
Arról pedig már sokan, sokszor, sokat – de láthatóan még mindig nem eleget – beszéltek, hogy mit jelent az konkrétan Európa számára, ha a világ boldogtalanabb fele éhezik. Mert itt Európában lehet, hogy nemet változtatni rendkívül fontos alapjog, de sokak számára jóllakni még ennél is fontosabb…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
