Ha valaki emlékszik még az ausztráliai Sidneyben zajló olimpiai játékok megnyitójára 2000-ben, már ott, akkor megjelent egy gesztus az egykori brit bűnözők leszármazottai részéről a sziget őslakosai irányába. Az ünnepség az egykori őslakosok kultúrájának a bemutatására épült, és egyfajta bűnbánat volt az évszázadokon zajló embertelen bánásmód miatt.
Aki egy kicsit is járatos a világtörténelemben, az jól tudja, hogy Kolumbusz kalandozása után vérszemet kapott mindenki, aki a tengerek közelében élt és elindult szétnézni a nagyvilágban.
Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a tudományban fejlettebb európai népek a vitorlás hajóiknak és a puskapornak köszönhetően rendre előnyös helyzetbe kerültek az adott térségek őslakosaival szemben.
Sőt, egy idő után már tárgyalni sem nagyon volt kedvük, csak mohón elvenni mindent, ami nekik kellett, és az egyre nagyobb mohóság eredménye ez lett, hogy minden kellett nekik, beleértve az élő emberi erőt is, amit nemes egyszerűséggel jóval alsóbbrendűnek, sőt inkább állatinak tartottak.
Így is bánt sok-sok európai fehér társadalom Afrika és Ázsia őslakosaival. Ezt hívták gyarmatosításnak és ennek volt ez egyik ékköve a rabszolga-kereskedelem, amelyet számtalan fehér rendező dolgozott fel ilyen-olyan módon, itt ajánlom a tisztelt olvasó figyelmébe Tarantino Django elszabadul című remekművét.
Tudjuk, hogy ezek a gyarmatok aztán fokozatosan kivívták a függetlenségüket, ki békével, mint Gandhi és társai Indiában, de sok helyen csak véres harcok árán. A lényeg, hogy több tízmillióra tehető az elhunytak száma és százmilliókra a szenvedők száma ettől a remek projekttől. Sok esetben ez a függetlenség a mai napig ezer szálon kötődő függőségi viszonyt jelent, eklatáns példája ennek Franciaország, amely a kihelyezett francia bankjain keresztül a mai napig kifejezetten szép összegű sápot hajt be pénzügyi trükkök százaival, amelyről nekünk nyilvánvalóan nem kell tudnunk, a lényeg az, hogy ebből a francia állam elég szépen eléldegél.
Az évszázadokon át az európai országokba behordott rabszolgák az elmúlt kétszáz évben ezeknek a társadalmaknak a részeivé váltak, de az újkorunkban százezrek indultak meg ezekbe az országokba a jobb élet reményében, amely új helyzetet teremtett.
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a haladár nyugati politikusok azzal számoltak, hogy ezekkel az új rabszolgákkal majd ugyanazt az alantas munkát végeztetik el, mint anno az ükszüleikkel, csak most majd demokratikus körülmények között, már csak ezért is, mert a fehér ember jó dolgában már gyereket se akar nevelni, mert az élet habzsolása közepette a gyerek csak útban van.
Így hát a Nyugat megteszi, amit az érdekei megkívánnak, gesztust gyakorol, üres gesztusokat. Mennek térdepelések, a mea culpák, kreatívék kitalálnak mindent, csak hogy a világ lássa, hogy ők mennyire bánják minden szörnyű tettüket. Francokat bánják, azt akarják, hogy az egyszerű polgár bánja, és ezáltal fogadja be az új hordákat és nézze el, ha fehér nőket erőszakolnak meg a nyílt utcán, vagy kaszabolnak le pár tucat fiatalt a diszkóban, mert hát ugye ők is ezt csinálták velük anno.
A nép pedig elfogadja a rákényszerített lelkiállapotot, befogad és befogja a száját. Helyesli a térdepelést, bűnbánatot tart és igyekszik szeretni minden bevándorlót, akikből egyre több lesz és egyre jobban rátelepszenek az őshonos (hoppá!) fehér ember életére.
Nem kevesen vannak, akik már pakolnak és vidékre költöznek, vagy inkább Kelet-Európába. Ugye hallottak már a holland, belga, dán falvakról a régióinkban? Na, ez csak a kezdet! Hamarosan megsokszorozódnak ezek a fehér menekültek. Így ér körbe a történet pár száz év után, aki szelet vet, vihart arat.
Persze lenne megoldás minderre, ha a Nyugat országai őszinte bűnbánat mellett egy egészen más politikát folytatnának ezekkel az afrikai és ázsiai országokkal, például helyben segítenék a társadalmakat, de erre képtelenek, mert már nincs belső tartásuk, erejük. Nihil és carpe diem.
Hát térdepeljetek! Megérdemlitek a sorsotokat.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
