Milyen különös határjárás ég és föld, elmúlás és örök élet, fény és sötétség, szomorúság és öröm között, igazi érzelmi hullámvasút, aminek ezekben a napokban mindnyájan többé-kevésbé megérintettjei vagyunk.
Hiszen október 31. a hitet, az Európát és a világot megújító reformáció világosságának szétáradása az evangélium és a sarkalatos hitigazságok (az 5 solus, sola = egyedül Krisztus, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül a Szentírásból, egyedül Istené a dicsőség mindenért) nemzeti nyelveken történt felzsendülése, kivirágzása és felzendülése révén.
Egy nappal később, november 1-én pedig a római katolikus világegyházban az üdvözült lelkek emléknapja (festum omnium sanctorum) következik.
Majd november 2-án a halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) úgyszintén katolikus ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő lelkekért. Egyháztanilag a »szenvedő egyház« (ecclesia patiens) ünnepe. S mindezt hogyan éli meg a 21. század eleji emberiség, magyarság?
Nálunk legfőképpen nagy országos mobilizációval, jövés-menéssel, mintha lábunkban lenne a vigasztalás, a jövő. Temetőjárással. Legtöbbször hiányzik az ünnepi mélység. Virágok, drága és sokféle koszorúk, sírdíszek, a kegyeleti díszletek mesterséges vagy természetes mű- és valódi gyertyák fényében. Olykor még el is gyönyörködünk azon, hogy a temetők az esti homályban jobban, békésebben fénylenek, mint a nemzeti spórolás, a növekvő energiaárak miatt sötétségbe boruló városok, falvak szendergő világa. Műgyász, népmozgalmi, népünnepéllyé felületesített, díszes és látványos szokások órái ezek.
Minderre újabban pedig rátelepedett a halloween „tökfödős” pogány szellemjárásra emlékeztető művigassága, esztelenkedése, aminek eszméletlen pusztítását a szöuli tökéletlenkedés sok száz ifjú halottja leplezte le pár napja.
Halálos fintoraként a kifordított vigadalmakba révedő, s a megtartó, soha nem emberellenes keresztyén hagyományokat nem értő, ezért azt semmibe vevő digitális korszak eszement próbálkozásának, lefitymálva tudatlan gőggel a járt utat a járatlanért el ne hagyj bibliai bölcsességét…
Éltető üzenetek a ködös, zavaros napokra
A protestáns világkeresztyénségnek századok óta van úgynevezett lectio continuája, folyamatos igeolvasása. Ebben a nagy reformációs üzenetek mellett isteni harsonaként szólalnak meg Pál ekkortájra időzített szavai, a thesszaloniki gyülekezethez és hozzánk: Ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük (1Thessz 4,14). Miközben már sokan szomorkodni sem tudnak, az isteni vigasztalás hatalmáról mit sem sejtve, csak azt élik át, hogy nekrofóbiában, halálszorongásban élnek, hát narkóznak, isznak, menekülnek mindenfajta más függőségbe.
Halloween-tökkabaréval próbálják feledtetni a halottak napja és a mindenszentek, vagy éppen a reformáció mélyen emberi kérdésekre választ kereső-adó üdvüzeneteit, s közben elvétik, elpazarolják a lényeget, amire pedig nekik is szükségük van. A lényeges, tiszta, egyenes, isteni-emberi szót.
Például arról, amit az Ige üzen nagy tapintattal: Ne bánkódjatok azok felől, akik elaludtak, mert ők csak alszanak. S egykor majd Jézussal együtt előjönnek. Amit Johann Sebastian Bach, a protestantizmus zenei fejedelme halálos ágyán megfogalmazott: A legszebb még hátra van. Aki ezzel tudatosította családjában, s zenéje révén minden emberben minden korban: a legszebb valóban még hátra van. Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek (1Korinthus 2,9).
Meg azt is elfelejtik a halloweenesek, hogy bármily fura és sokaknak még fájdalmas cezúrák vannak is az életünkben, dolgok, kapcsolatok megszakadása, melyek voltak, s egy szép napon semmivé foszlanak-oszlanak, amelyek végleg elmúlnak, s nincs tovább. De Istenben mégis van tovább – ámde másként! Augustinus egyházatya, a keresztyénség egyik legnagyobb óegyházi tanítója fogalmazta meg: szomorkodunk szeretteink elmenetele miatt, mégis van reménységünk – sed cum spe –, de mégis reménnyel gondolunk arra, hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt (1Thessz 4,14) Ez a hit többlete a halloweenes tökparádéval szemben.
SED CUM SPE – mégis, mindenek ellenére van és marad remény. Nem azért, mert önhitten és alaptalanul az emberi ész ezt állítja: mindig van remény, csak a remény hal meg utoljára, hanem azért, mert Jézus meghalt és feltámadott, s ez minden reményünk alapja, forrása, táplálója, garanciája. És Ő jön majd el ama napon, s előhozza azokat, akik Ővele az életben és a halában is kapcsolatban maradnak. Ahogyan azt már 569-ben a jeruzsálemi keresztyének énekelték, s ahogyan ezt az egyik cseh huszita, prágai protestáns templom bejárati ajtaja feletti kőirat hirdeti: ave crux, spes unica – áldassál kereszt, egyetlen reményünk!
Yes, Lord! Igen, Uram!
A ködös napok hozzák-viszik az emlékeket. Ám a temetői tumultus után, sőt közben is felgyúlhatnak lelkünkben az öröm apró lángocskái. A legszebb még hátra van és az éltető kereszt erejéről, a hit tapintatáról, Jézus őrködéséről eltávozott szeretteink és a saját életünk fölött, meg a nagy napról, amikor nemcsak vékonyan él majd bennünk a remény, ahogyan Kálvin fogalmazta: mintha immunisak lennénk Isten dolgai iránt, hanem felzendül majd a feltámadottak öröméneke bennünk is a Bárány dicsőítésére.
És ennek a majdani eseménynek a mára, digitális elidegenítéstől rideg, laborfényű napjainkra is jótékony hatása van: áthangolhatja, felhangolhatja szívünket, kedélyünket, hangulatunkat. S miközben halloween lámpástökjei már sehol sem lesznek, elviszik őket a szemetesek, a szívünk felhangoltan, derűsen, biztos távlatokat látó belső tekintettel célegyenest járhat-kelhet egész személyiségünkkel együtt a sok buktatót, ködöt, durva szeleket és bizonytalan talajt elénk toló jövendő felé.
Évekkel ezelőtt, egy ködös, albioni napon sétálgattam London egyik külvárosi templomának sírkertjében, ahol hagyományosan a templom köré kerekítették a temetőt.
Maga a látvány már örömüzenet volt: az elhunytak, az elaludtak az élet üzenetét kondító templomtorony, az élet evangéliumát megszólaltató templombelső körül várják előszólításukat. Rájuk mindig Isten jótékony harangjai szórják üzeneteiket. És az élők simogató tekintetüket istentiszteletre menet-jövet. S ott, az egyik sírkövön csak ennyi állt: IGEN, URAM!
A legfőbb bölcsesség jeleként és bizonyságaként. Hiszen Isten félelme, a Neki való engedelmesség, az Őreá figyelés, szavára adás a bölcsesség, minden filozófia kezdete és beteljesedése. Nem tudni, ki nyugszik a sírhant alatt. De az engedelmesség üzenete szívig, s égig ér. Nagyobb prédikáció ez a két szó, mint ezer spurgeoni vagy billy grahami beszéd, vagy pápai kinyilatkoztatás. Igen, Uram!
Hány reformációi ünnep, mindenszentek és halottak napja kell nekünk még ahhoz, hogy erre az egyszerű, életformáló vallomásra eljussunk? Vagy elfut az időnk ennek felismerése nélkül?! Ma én is újra mondom: Yes, Lord, igen Uram, hallom a Te szavadat. És ezzel elűzöm a reménytelenséget, a szomorúságot szívemből. Hiszen Te szóltál, a Te szavadban jóság, gyógyító erő, tisztázó világosság, élet, sőt az örökkévalóság jó előízei vannak. Igent mondok e ködös novemberi napon is az életre, IGENT RÁD, AKI VOLTÁL, VAGY ÉS LESZEL MINDÖRÖKKÉ!
(Dr. Békefy Lajos)
