A szélsőségesen liberális Denník N magyar kiadása, a Napunk még az ősz folyamán közölt egy interjút Hushegyi Gáborral, a pozsonyi Művészeti Alap vezető munkatársával, aki korábban a budapesti Szlovák Intézet igazgatója volt. A Pozsonyban született esztéta negatívumként próbálja beállítani, hogy meglátása szerint Pozsony elvesztette a szlovákiai magyarokért folytatott mentális versenyt. Ami viszont az egyik oldalon vereség és veszteség, az a másikon minden kétséget kizáróan nyereség és győzelem. A kérdés pusztán az, hogy melyik szolgálja jobban a felvidéki magyarság javát.
A szempontrendszer megértéséhez pár évtizedet vissza kell mennünk a múltba
A két világháború közti „csehszlovenszkói” magyarság a mesterségesen kreált határok ellenére is viszonylag Budapest-központú maradt, aminek kiteljesedése volt az I. bécsi döntés általi visszacsatolás, visszarendeződés. 1945 után sokkal cudarabb világ várt ránk, felvidéki magyarokra, nemcsak, hogy ismét visszarángatták a szülőföldünket a művileg létrehozott Csehszlovákiához, de az emberi jogokat sáros bakanccsal tipró Beneš-dekrétumok szinte mindenünktől megfosztottak: ingóságoktól, ingatlanoktól, vagyontárgyaktól, állampolgárságtól és az emberi méltóságtól is. Rabszolgaszerű kényszermunka, a magyar szimbólumok, kultúra betiltása, a magyar közoktatás megszüntetése, és a sor sajnos hosszan folytatható.
A kommunisták az internacionalizmus jegyében aztán fokozatosan visszaadtak bizonyos lélegzetvételnyi jogokat, de a magyarságra így is kettős diktatúra nehezedett: kommunista és soviniszta.
A szocializmus felpuhulásával lassan és fokozatosan visszakaptuk jogaink egy részét, és bár szigorú ellenőrzés alatt, de a kulturális intézményrendszer is elkezdhetett kialakulni. A szigorú ellenőrzést persze Pozsony végezte, így magától értetődő volt, hogy a felvidéki magyarság intézményrendszere is pozsonyi központú lesz.
Annak ellenére, hogy a felvidéki magyarságnak csak minimális része élt vagy kötődött bármilyen szinten is a szlovák fővároshoz.
Ennek mentén elindult a Pozsonyba való „beterelés”, ami elsősorban az értelmiséget érintette. Az értelmiség és kontrol alatt tartott, ellenőrzött, sőt inkább irányított intézményrendszer pedig közvetve a legfontosabb célt szolgálta minden eszközzel: asszimilálni, Szlovákiához hűségessé tenni a magyarokat, és felszámolni a nemzetbiztonsági kockázati faktort.
Ennek szolgált sokáig zászlóshajó eszközeként a sajtószabadság fogságba ejtése is, a média privilegizálása a napilap, a rádió és a TV magyar adásai tekintetében. Ezt a propagandagyárszerű egyeduralmat csak az internet korának beköszöntése és széles körben elterjedése tudta feloldani. Mára az Új Szó és a Pátria Rádió manipulációs eszköztára gyakorlatilag minimális hatékonyságúvá vált, ezért e hiányosság részbeni betöltésére jött létre a Telex és a Denník N sormintájára a Napunk.
„Melyiké vagy?”
A kényszerített Pozsony-centrikussággal a kisebbségi létbe kényszerült magyarok nemzetfejlődésében kialakult egy törésvonal, egyfajta külön identitás, ami bár valamilyen szinten természetes folyamat a szétfejlődés eredményeképpen. Mindazonáltal a Pozsony-központúság a masaryki emberarcú nacionalizmus demokrácia mázába csomagolásának mítosza párosított a magyarok identitásába egyfajta felsőbbrendűségi többletérzetet.
Azt a tévképzetet keltve, mintha a szlovákiai magyar magasabb szinten lenne egy magyarországi, romániai stb. magyarnál,
amit sok esetben enyhe távolságtartó, sőt – horribile dictu – lenéző felsőbbrendűségi gőggel nyilvánítottak ki. A trianoni traumát nyögő nemzetképbe ez olyan nyersen hasított bele, hogy következményei még sokáig érezhetőek lesznek.
Felvidéki vs. szlovmagy
A Budapest vs. Pozsony „mentális harc” továbbá tetten érhető az alapvető önmeghatározás szóhasználatában is. Bár kétséget kizáróan történelmileg árnyalt a felvidéki kifejezés használata, mégis egyértelműen ez az összmagyarság viszonyrendszerében alkalmazott terminológia, míg a szlovákiai magyar, sőt annak elkorcsosult variációs próbálkozása, a „szlovmagy” a szlovák keretrendszerbe helyezi az önmeghatározásunkat. A legegyszerűbb megkülönböztetése a két fogalom közötti igazodási pont, az origó meglelése. Az összmagyar, Budapest-centrikus spektrum a felvidékihez igazodik, míg a pozsonyi szlovák kultúrkörhöz inkább a szlovákiai magyar. Bár hiba lenne azt hinni, hogy teljesen fekete-fehérre lecsupaszítható ez a társadalomlélektani kérdés.
A felsőoktatás csapdahelyzete
Bár hajdan Pozsony háromnyelvű magyar koronázóváros volt, a 20. század második felére ennek nyomai is alig maradtak, és a szlovák főváros egy egyre duzzadó olvasztótégellyé vált. Mintegy országos minta az asszimiláció folyamatára. A főiskolai oktatás ugyanakkor párhuzamosan elkezdett kialakulni más központokban is: Nyitrán, Kassán, Prágában vagy éppen Brünnben. Mindazonáltal egyik sem nyújtott a magyaroknak teljességgel természetes magyar közeget. Ezért folyt később sok évtizedes harc egy magyar egyetemért, ami aztán az észak-komáromi Selye János Egyetemben öltött alakot.
A képlet bár árnyalt, mégis egyszerű. Az egyetemet végzettek ugyanis sok esetben nem térnek haza, hanem maradva az adott közegben érvényesülnek.
Pozsony, Prága, Nyitra, Brünn stb. idegenségében ezek a magyarok fokozatosan asszimilálódnak, Budapest esetében bár ez nem fenyegeti őket, de innen se nagyon térnek haza. A magyarságnak megmaradnak, a szülőföldnek kevésbé.
A Budapest „touchéja”
A rendszerváltás után aztán a határok fellazulásával a felvidéki magyaroknak ismét opcióvá vált a karnyújtásnyira lévő Budapest, illetve Magyarország, ami a schengeni övezettel még inkább kiteljesedett.
A jelenlegi magyar kormány tudatos nemzetpolitikája ezt a tendenciát gyakorlatilag felerősítette és – mint Hushegyi Gábor konstatálta – Budapest javára billentette át. A nem magyar közegben tanuló felvidéki magyarok száma mára ha nem is teljesen elenyésző, de lényegesen kevesebb, mint korábban. Orbán Viktor nemzetpolitikája ugyanakkor korántsem az agyelszívásnak azt a taktikáját alkalmazza, mint korábban Pozsony. Hanem épp ellenkezőleg: a szülőföldön való boldogulást helyezte fókuszpontba, és irányozott támogatásokkal segíti elő, hogy a felvidéki magyarok saját ezeréves szülőföldjükön boldoguljanak. E támogatáspolitika kiterjed ugyanúgy az oktatásra, mint a gazdaságfejlesztésre, kultúrára, sportéletre. Mindezt az Orbán-féle politikával zsigeri ellentétben álló liberális réteg mindezt úgy próbálja beállítani, mintha ezek nem nemzetstratégiai szempontokat, hanem függőségi viszonyt kívánnának kialakítani.
Ezzel szemben mára kezd mindenki számára teljesen világossá válni, hogy míg Budapestnek az az érdeke, hogy a Felvidék megtartsa magyar jellegét, addig Pozsonynak épp ellenkezőleg: a pozsonyi olvasztótégelyben feloldódjanak a magyarok.
Ennek viszonyrendszerében pedig mindenki döntse el, hogy Pozsony avagy Budapest stratégiája szolgálja-e a felvidéki magyarság sorsát, s mennyire helytálló ebben egy magyarnak Pozsony vereségén sajnálkoznia…
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
