Életre szóló könyvélmények, olvasásélmények gyűjtésére, lehetőségére hívja fel a világ népességét az UNESCO. 1995. évi párizsi konferenciáján kinyilvánította, évente április 23-án tartsanak világszerte nemzetközi akciónapot, a könyvek és az olvasás ünnepét. Ennek egyik sajátos megjelenéseként ma reggel olvasom a katolikus Ige-naptárban: Giornata mondiale del libro… És emlékezem azokra az élményeimre, amiket a könyvek ajándékoztak az évtizedek alatt.
Üzenetekre, mondatokra, amelyek mélyen beleíródtak a lelkembe. Azokra az egzisztenciális tapintás- és illatélményekre, amiket a digitális könyvolvasás soha nem helyettesíthet: egy új könyv illatára, a könyvborítók szépségélményére, a dedikálásokra, amelyek személyessé tesznek egy-egy művet. Meg a saját lenyomatainkra, amint például még az NDK-ban vásárolt prédikációs sorozataim mindegyik nyitó oldalán ott van névjegypecséttel a nevem, wittenbergi lakcímem, meg a könyv vásárlásának ideje.
Mennyi személyes élmény, tiszta örömemlék! A funkcionális, csak olvasásra használt tablethez, számítógéphez képest micsoda többlet!
De ennél is sokkal több. És más. Mert azok az izgalmi állapotok is újra megjelennek bennem, amivel a Kádár-korszakban vártam, vártuk a mainál sokkal nagyobb olvasótáborként például az újabb Illyés Gyula-versesköteteket, vagy Weöres Sándor, meg Áprily, Váczi, Ladányi, s mások újabb verseit, az erdélyi Helikon hazaajándékozott kincseit, a délvidéki Fórum avantgarde Szimpozion és Híd-lapját.
Sütő, Kányádi, Páskándi, s mások újdonságai táplálták ezt a személyes olvasási izgalmat és kíváncsiságot. Hogyan látják, láttatják a toll avatottjai azt a világot, amit így-úgy, a magunk módján megéltünk, láttunk, értékeltünk. Életem 20-30 közötti éveiben éltem át nagyon erősen a könyvek hídszerepét. Ahogyan a magyar szó szeretetében és művelésének, értékelésének esztétikai gyönyörűségeiben is találkoztunk egymással – erdélyi tanítók szolgálati lakásában, parókiák megfigyelt csendjében, erdei séták népmesés, jóízű beszélgetéseiben. És a Biblia, meg könyvcsempészés civil diplomáciájában.
KÖNYVCSODÁIM
A könyv világnapján látom a kontinensek fölött átívelő, csak lélekkel látható magyar szellemhidakat. A nyugat-európai és a tengeren túli alkotókat és közösségeket. Magyarokat és nem magyarokat. Legmélyebb élményként például azt, hogy Argentínából megkaptam még az 1980-as években Surányi Miklós Egyedül vagyunk című Széchenyi életregényét két kötetben, számos idézettel, a Transsylvania könyvkiadó unikális kiadványa fényezett bőrkötésben, iniciálés fejezetcímekkel, a fedőborítón Erdély címerének arany nyomatával.
A gyönyörűséges két kötet 1963 áprilisában készült a buenos airesi Danubio Nyomdában. Hányszor, de hányszor vettem kézbe, pusztán az érintés örömének újraéléséért. Ma is előveszem, dolgozószobám párezres kézi kötetei közül, a leghűségesebb szellemi útitársak sorából. (A többi, közel 17 ezer kötetet másutt tárolom). Ugyancsak Argentínából kaptam meg szép sorban Teilhard de Chardin elmélkedésköteteit.
Micsoda szellemhidakat alkottak ezek a kötetek a kádári Magyarország református teológusa és Argentína vagy Róma katolikus fordítói és könyvgondozói között! Olvasási ökumenét, határtalan, szabad szellemi élményeket. És persze az is felidéződik e napon bennem, amikor kiszabadulva a ’80-as években a szomszédba, Bécsbe, s fél napot turkászva a Wartburg evangélikus könyvesbolt újdonságai között, ráakadtam pár izgalmas jezsuita könyvre, melyek a marxizmust elemezték, sorra cáfolva a nálunk még dogmának számító téziseket. Meg is lett a bajom miattuk: a határon annak rendje-módja szerint a vámosok elvették más kötettel együtt, de később, „szigorúan belkörű használatra” visszaadták püspöki közbenjárással az Állami Egyházügyi Hivatalban.
Különös szellemhidak voltak a teológiai és filozófiai könyvregál-portyázások másutt is. Wittenbergben és Heidelbergben a protestáns könyvesboltok, Helsinkiben a hatalmas könyváruház, melynek négy emeletén hiába kerestem észt nyelvkönyvet. Miként az edmontoni és torontói könyvház, ahol eredménytelenül kutattam Kanada történetét feldolgozó könyvek után. Szépséges fotóalbumok a nemzeti parkokról, a Sziklás-hegység lenyűgöző hegycsúcsairól, opálzöld tengerszemeiről, különleges vadállományáról, igen. Kérdésemre, miért nincs történelmi feldolgozás, az eladó öntudatos büszkeséggel mondta: Mert ennek az országnak, uram, inkább jövője van, mint múltja.
SZELLEMI HÍDSZEREP – A BIBLIA A VILÁGLISTA ÉLÉN, HAZÁNK 10. AZ OLVASÁSI IDŐBEN
Nekem pedig a könyvek hídszerepe, sokdimenziós varázsa ezt is jelenti: szellemi kapcsolat múlt-jelen-jövő között. Népek-kultúrák között. Emberek, ízlések, létreflexiók költői és filozófiai, teológiai, ezerarcú olvasatai között. Meg létezési bölcseletet, a túlélések tudományát és művészetét. Szellemhidat, fényekkel és különös formákkal, népi és mesterséges alkotáscsodákat közvetítő-megjelenítő erővel, kulturális méltósággal.
És legfőképpen ez a hídszerep megjelenik Jákób lajtorjáján, meg a titokzatos karácsonyi éjszakán, a megtestesülés égi-földi csodájában, amikor Isten, az örök és láthatatlan, Gyermek Fiában alászállott Mária méhéből erre a világra. Mert nem akarta Atyánk, hogy apátlan-anyátlan árva maradjon népe, megváltatlan mélységekbe zuhant eltévedt bárányként. Fellapozom különös Biblia-csodáimat, vagy 20 nyelven strázsálva olvasói polcomon. Megnézem az idei statisztikai grafikonokat, s látom: toronymagasan a legolvasottabb könyv a világon a Biblia. 3,9 milliárd ember olvassa kisebb-nagyobb rendszerességgel.
Egy másik grafikon szerint könyvolvasásra a legtöbb időt, heti 10,42 percet Indiában töltik. Kína a 3., Csehország és Oroszország a 6–7. a világlistán, 7 perc átlaggal. Utánuk Svédország, Franciaország, majd hazánk következik. Heti olvasási átlagidő 6 perc 48 másodperc. A 10. hely igen csak rangos. Ehhez képest azt is tudjuk, hogy a lakosság 18%-a alig vagy egyáltalán nem olvas. Számos olyan szuper lakáscsodában jártam idehaza, ahol könyv egyáltalán vagy éppen csak belsőépítészeti dekorációs elemként fordult elő.
A SZELLEMHÍDON VÁROK RÁD…
A könyvek könyve a szellemi aranyhídon Rád is vár. És még megannyi íráscsoda, az emberi szellem sokműfajú világműhelyében. Gyere fel a könyvek szellemhídjára, kérlek, kivált a mai időkben, amikor ez a népek közötti békehidat is alkotja. A könyvek a béketeremtés személyes, kézbe vehető eszközei. Nemrég Koppenhágában felavatták az orosz írófejedelem, Dosztojevszkij profil fémszobrát, ráapplikálva egy tipikusan skandináv épület falára. A Hanza-városokból ismert vörös téglafalra. Micsoda szellemi híd Szentpétervár és a világ legtisztább városa, a dán főváros között! Nem véletlenül, hiszen a nagy dán egykori kortárs, a filozófus, evangélikus teológus Kierkegaard jelenti e szellemhíd dániai hídfőállását vagy támasztékát, akit igen nagyra értékelt Dosztojevszkij.
Igen, a könyvek, a könyvek írói a kiengesztelődés, az előítéletmentesítés, a nemzetek közötti kapcsolatok akadálymentesítői. És egészen személyesen életünk számára olykor életmentő bölcsességszalmaszálak. Miként a Biblia egy-egy Igéje vagy az egész maga. Erről írt ma már porladó lapokon Luther, meg nyomában Túrmezei Erzsébet: Krisztus nélkül minden szalmaszál roskasztó gerenda, teher, Vele minden roskasztó gerenda könnyű szalmaszál.
Én itt vagyok ma is a könyvek szellemhídján. Hívlak, várlak, találkozzunk és lépkedjünk tovább új szellemcsodák felé…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
