A szentség vonzásában csendszentelő vasárnapon

Ha a gyökér szent,
az ágak is azok – Róma 11,16

Vannak helyzetek és pillanatok az egyének, közösségek életében, amikor megmagyarázhatatlanul szép és mély csendek telepednek a lelkekre. Amikor megsejtjük azt, amit Mózes élhetett át, amikor az égő csipkebokor közepéből az Úr ezt mondta neki: Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz (2Mózes 3,5).

Ezen a vasárnapon a világ sok keresztyén egyházában, templomában Izrael vasárnapot tartanak. Megemlékeznek arról, hogy ezredévek múltával, vándorlás, fogságba hurcoltatás, pogromok, Shoák után 1948 augusztusában a Szent Földön megalakult Izrael állam. Azon a földön, amelyen a Pál által leírt gyönyörű látomásban a választott népet állítja a keresztyének, a „lelki Izrael” elé, példázva: a választott nép volt a gyökér, a keresztyénség az ágak. És a gyökér-ág között szerves kapcsolat áll fenn.

Ha a gyökér kipusztul, az ágak is elfonnyadnak. Ha a gyökér egészséges, a megnyesett fa kizöldül.

E páli látomás szerint elszakíthatatlan, tagadhatatlan szerves szentségi kapcsolat áll fenn zsidóság és keresztyénség között, amelynek egyetlen, páratlan történelmi megváltás-paradigmája maga az Úr Jézus Krisztus. Őbenne és Őáltala értelmét, okát veszíti minden antiszemitizmus, ami keresztyén szívekben valaha is megfogant vagy meg fog foganni. Nem kétséges, ezredévek alatt az Örökkévalónak odaszentelt életet élt Izrael minden esetenkénti borzalmas elhajlás, lelki perverzitás, idegen istenek előtti hódolás útvesztői, zsákutcái ellenére gyökér-kincse a világkeresztyénségnek. Nem önmaga miatt, hanem mert megesküdött az Úr, hogy soha el nem fordul tőlük.

Ezen a vasárnapon megköszönjük közös Atyánknak, Jézus Krisztus Örökkévaló, Szent Atyjának, hogy népét évezredeken át a szentség, az Ő személyes szentsége vonzásában tartotta, közelségével megszentelte, önismeretre, bűnbánatra és áldott újrakezdésekre vezette.

A megtartó, megőrző kegyelemnek lett történelmi jeladása, hogy 75 éve a Szentföldön megszületett a zsidó állam, ami annyi otthonálmodó nemzedék imáinak, szent vágyakozásának a beteljesülését jelentette. Mindez azt is példázza, hogy a szentség életminőséget, szellem-erkölcsi csúcsokat őriző, megtisztító közelében tartotta őket Örökkévaló Adonájuk, Uruk, Istenük. Néhány gondolat a belső csendszentelő szentség-vonzásról.

Az Isten-közelség vonzó szentsége személyes léthorizontunkon

Amikor Mózes a fenti jelenetben kíváncsian megindul, hogy megnézze a nagy csodát, miért nem ég el a csipkebokor, az Úr megszólítja: Ne jöjj közelebb! (2Mózes 3,5). A szentség valami annyira más, mint összes hétköznapi csúcsélményünk, hogy szinte belevonz a jelenlétébe. Mózes is majd belerohant a különös látványba. Minden nagy pillanat az életünkben, ami a szentség élményét hozza be személyes léthorizontunkba, hasonló. Érezzük Isten izzó közelségét, rohannánk Feléje, mégis határa van mindkettőnek: az Ő jelenlétének és a mi odaadó kíváncsiságunknak.

És ez így éltető. Így lesz életnyi energiaforrássá a megtérés-élmény, egy-egy különös életmentő pillanat. Ez az a különös istenélmény, számunkra Jézus-élmény, ami, mint Mózes számára, legtöbb esetben a pusztában, a kietlenben, egzisztenciális kiszáradásaink idején különösen is gyúlékonnyá vált lelkiállapotunkban megragadhat. Vagy korábbi Ige-, és Szentlélek tapasztalásainkat mélyítheti el.

Párom, Klaudia, aki bázeli teológiai tanulmányai befejezése után ösztöndíjat kapott az izraeli Dallmann Intézetben régészeti tanulmányokra, egy amerikai expedícióval engedélyt kapott az akkoriban katonailag szigorúan őrzött Sinai-félszigeten a Mózes-hegy (Dzsebel Musza), a Kinyilatkoztatás hegye megmászására. A Mózes, illetve Illés kápolna mellől indultak, innen 734 lépcsőfokon lehet feljutni a csúcsra. Önmagában ez a lehetőség már rendkívüli lelkiállapotba emelte őt és expedíciós társait.

Ám amikor eljött a hajnal, s a bázistáborból még sötétben elindultak a kőtáblák hegyére, egészen különös hatást érzett. A kristálytiszta hajnali ragyogásban az utolsó pár száz méteren egyre inkább hatalmába kerítette a súlytalanság különös érzése. Mintha nem is ő lett volna, aki a 2280 méter fölötti magasságban emeli lábait.

Mintha az Úr vállaira vette volna. A szentség kézzelfogható, fizikai létben megtapasztalható emelő élménye volt ez, ami egész lényét áthatotta.

Társai is ezt érezték. Végül ott, ahol emberi vélekedés szerint Mózes megkapta a Tíz Igét, Parancsolatot, szinte már szárnyaltak. A szentség vonzása minden földi gravitációt – legyen az bűn, vétek, feldolgozatlan emlék, tökéletlenség-érzet, hiányok villanásszerű életmérlege – legyőzött. A mai napig fénylő lesz a tekintete, ragyog az arca, amint felidézi ezt a Mózes-hegyi találkozást a Mindenhatóval a Sinai-félszigeten. Svájci református testvéreink zarándokkönyvében (Közös hittel útközben) éppen ezért így szól az ima:

„Urunk, Istenünk, titokzatos módon vagy jelen mindenütt, érezhetünk a közelünkben Téged. Mindenütt ott rejtezel: Te vagy a csúcsokon, de ezek sem képesek maguknak tartani Téged. Ott vagy a mélységekben, de ezek sem tudnak magukba zárni Téged. Közel és távol vagy egyszerre. Felfoghatatlan vagy, megfoghatatlan titok, akit mégis Fiad által megtanulunk „betűzgetni” hitünk lámpásánál. Légy ezért áldott. Ámen”.

A Szentség közelsége éltet – és csendszentelő

Mindenki hallott már róla, vannak, akik ott is járhattak, hogy a Kijelentés hegye alatt kietlen kősivatag kellős közepén található az évezredes Szent Katalin kolostor, 1528 méter magasságban. A 4. század óta élő hagyomány szerint az égő csipkebokor helyén áll. Itt volt az a forrás, amelyből Mózes apósának, Jethrónak az állatai is ittak. Az 500-as évek közepén épült kolostort a 10-11. századtól Alexandriai Szent Katalinnak szentelték.

A kolostor fénykorában közel 40 szerzetes élt ott. Több nevezetes imádkozó is élt a századok során. Például 400 táján Nílus, aki a császári udvarban, Konstantinápolyban magas tisztséget töltött be, de Isten közelségét csak a sivatagi csendben tudta teljességgel átélni. Élményeiről közel 1000 levélben ír görögül.

A 7. században itt remetéskedett Joannesz Klimakosz, aki Létra a paradicsomhoz c. könyvében számos imát hagyott ránk és az imádkozás teológiáját körvonalazta.

Bazilika, Megdicsőülés temploma, Csipkebokor tér emelik a látogató tekintetét vagy szívét Isten felé. A szentség csendterápikus tapasztalásával. Valóban, mintha létrán járnánk, egyre feljebb, egyre inkább egyedül, s egyre jobban Isten-társaságban. Joannesz remete szerint a keresztyén ember csendes imaburkában teljesen Isten fele fordul. és tiszta imával hódol Őelőtte. Márk 11,25 értelmében arról is tanít, hogy Isten elé nem illő haragos szívvel, megbocsátástól meg nem könnyebbülő lélekkel járulni:

„Amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket”. Hány megbocsátást nélkülöző imádságunk van, amikor magunkkal cipeljük haragjainkat, gyűlöletünket, ne adj’ Isten bosszúszándékunkat még Isten elé is. Keresztyénségünk nem attól is gyengül, hogy tele vagyunk meg nem bocsátott sérelemmel?

Joannesz remete tanítását az imáról azzal folytatja, hogy ha szívünket megtisztítjuk a bűnök emlékétől, gonosz szenvedélyek indulataitól, akkor belső tekintetünk is megtisztul. A szív megüresítése és megtisztítása növeli a belső látás tisztaságát, élességét. Ekkor leszünk abban a szentségtapasztaló belső csendben, amikor valóban meghalljuk a Zsoltár Igéjét: „Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten” (46,11).

Köszönjük meg Urunknak, hogy Ő gondozta, táplálta, jó kertészként nemzedékről-nemzedékre Igéje és Szentlelke által megtartotta azt a gyökeret, ami nélkül nem lehetnének zöld ágak – a zsidóságot, amely tartja a keresztyénséget, és Krisztus Jézust, aki megtartja választott népét: Izraelt és a lelki Izraelt, az anyaszentegyházat. Minden belőle, általa és érte van, dicsőség néki mindörökké! (Róma 11,36).

(Dr. Békefy Lajos)