Mintha most lett volna, hogy együtt dolgoztunk vele. Még csak most lenne 82 éves dr. Bajnok István.
2010-ben egy dedikált könyvet B.I. Diagnózisok (I–IV) címmel küldött nekem „kultúrtársi üdvözlettel és baráti tisztelettel”, akkor már nagy betegen.
Megtisztelő ez a könyv számomra azóta is, na meg a sok-sok szép kultúrtársi együttlét. Anno többek között ő Csemadok járási elnök (is) volt (Kiss Miska titkárral – micsoda kettős!) Komáromban, én járási titkár Érsekújvárban. Vele szerveztük meg első alkalommal a két járás közös kétnapos elnökök, polgármesterek találkozóját, mert tudtuk, hogy kell a közös találkozás, az esti beszélgetések, a kölcsönös tapasztalatcserék. Azután is minden évben szerveztem egészen nyugdíjba vonulásomig. Előbb a szülőföld tájain, majd Hollókőn, Lakiteleken, Veresegyházán, stb.
S micsoda esték voltak ezek, nemcsak szolgálatilag, de Bajnok Pista humorával fűszerezve, majd nótázásba, borozásba feledkezve! Felejthetetlen, tartalmas élmények voltak, ma is emlegetik a régiek.
Ezek voltak vele a lazább találkozások, amikor a sok-sok feszültségünket Pista egy poénnal oldotta. Pedig halálosan komolyan vette, tette szeretett szakmáját, de magyarsága, küldetéstudata még magasabb szinten volt. Gyermekpszichológusként is járta a magyar falvakat, óvodákat és szakmai szempontból próbálta megértetni az iskolaköteles gyermekek szüleivel, hogy milyen lelki sérülést szerez egy életre a kisgyermek, ha nem az anyanyelvén tanul.
Közéleti pályafutása nem volt gördülékeny, mert Bajnok István mindenütt ott volt, ha a nemzetet, népet, nyelvet, iskolát kellett védeni. Neki volt tartása, félelme soha (legalábbis nem éreztük), akkor sem, amikor követték, üldözték, megfélemlítették és számtalanszor „kihallgatásra hívatták” nyilatkozatai miatt. Kiállása, beszéde, cselekedeti által példa volt ő, igazi nagy példa, aki bármikor és bárhol kiállt magyarsága mellett.
Olyan példa, aki a rendelőjében kitette két nyelven a táblát: „Tu hovoríme materinským jazykom! Itt anyanyelven beszélünk!”
Ma ezért elítélik azt, aki a szlovák tévében magyarul mer szólani (ide jutottunk), de nem is a szlovákok elsősorban.
Megnyilatkozásai, tettei a közmédiában megjelent riportokban olvashatók voltak, nyíltan felvállalta, és tette a dolgát, még akkor is, amikor már fenyegetéseket kapott.
Az említett könyvében ízelítőt kapunk közéleti munkájáról, a vele készült riportokból, kortársai tiszteletéről. Ebből tudtuk meg azt is, hogy olykor versbe is foglalta gondolatait.
Ezek a könyvben is megjelentek, s már valószínű beteg szíve diktálta versek voltak:
„Aki magányos, jobban fázik,
lelke odabent didereg,
nyújtsatok hát kezet egymásnak,
melegre vágyó emberek.
Keressétek meg egymás lelkét,
szívetek legyen meleg forrás,
mi megolvasztja a jégcsapokat,
hogy szeretni tudjátok egymást”.
S hogy neki mit jelentett népe és nemzete? Ezt is versben írta le már betegsége idején:
„Istent csak úgy szeretheted,
ha szereted az embert,
ha meglátod emberben az Istent,
mint vízcseppben a tengert.”
Mennyire aktuális gondolatok! Bajnok Pistára emlékezni kell, s akik nem ismerték, azokkal megismertetni, hogy ki volt ő. Emlékét őrizni kell. Lehet a legnagyobb, de legszerényebb harcos itt, a Felvidéken, az ő korában, aki sokak lelki gyógyítója volt, viszont az ő szíve megfáradt a teher alatt, mert valószínűleg nagyon mélyen és komolyan féltette sorsunkat.
2003-ban egy születésnapi éjszakán ezt írta le az Appendix c. rövid versében:
Míg e sorokat mormolom
majdnem halálos ágyamon
szorít a szív,
sötét éjszaka lelkemen,
segíts meg Uram, Istenem
Ámen, ámen.
Emlékét őrizzük! Adjuk tovább! Szeretettel, tisztelettel, hálával gondolunk rá ezen az évfordulón!
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
