1992-ben Antall József kezdeményezésére, Kodolányi Gyula vezetésével, tizenhárman együtt alakítottuk meg a Magyar Atlanti Tanácsot. Célkitűzésünk volt, hogy előmozdítsuk Magyarország NATO tagságát, és a transzatlanti gondolatot széles körben elfogadtassuk a magyar társadalomban. Számunkra nyilvánvaló volt, hogy az euro-atlanti integrációnak nincs alternatívája. 1997-ben az ország lakossága népszavazás keretében 85%-os arányban támogatta az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez való csatlakozást. Ez európai rekord.
A magyar nép a mi erőfeszítéseinktől függetlenül is érezte, a XX. század történelmi tapasztalataiból kiindulva tudta, hol a helyünk a világban, hol kell a volt kompország hajóját kikötni. Huszonöt éves NATO tagsággal a hátunk mögött azonban már nem ilyen egyöntetű a magyarok véleménye, a korábbi lelkesedés alábbhagyott. Ennek oka elsősorban az Egyesült Államok térségbeli szereplésében és világpolitikai manővereiben keresendő.
Mielőtt azonban hozzáfognék a kérdés elemzéséhez, leszögezem, hogy továbbra is elkötelezett atlantista vagyok.
A transzatlanti együttműködésnek ugyanis továbbra sincs alternatívája számunkra.
E meggyőződés miatt voltam nyolc évig az Észak-atlanti Közgyűlés szorgalmasan dolgozó tagja, és vagyok ma is aktív elnöke a Magyar Atlanti Tanácsnak. Ezzel a háttérrel kötelességem kritikusan számba venni a jelenlegi helyzetet.
Az Amerikai Egyesült Államok éppen száz esztendeje cselekvő részese az európai politikának. Azt is lehetne mondani, száz esztendős a transzatlanti gondolat, noha csak a második világháború után vált kölcsönösen előnyös formális együttműködéssé. Az USA első világháborús szerepére nem volt igazán szükség, sőt számunkra kifejezetten káros volt, de az angolszász szolidaritásra hivatkozva és gazdasági érdekeitől vezérelve, 1917-ben – amikor a harcoló felek már alaposan kivéreztették egymást – az antant oldalán belépett a háborúba, feladva addigi semlegességét, eldöntötte a világégés kimenetelét. A békekötéskor azonban már magára hagyta mohó európai szövetségeseit. (Hiba volt!)
Wilson elnök ugyan 1918 elején megfogalmazta jószándékú, és valódi békét ígérő 14 pontját, de az Atlanti óceán keleti partján erről hallani sem akartak. (Főleg Franciaország nem.) Ezt tapasztalva az amerikaiak ott hagyták a béketárgyalásokat. Így születtek meg az igazságtalan Párizs környéki „békekötések”, jobban mondva békediktátumok. Ezzel elültették a következő világégés magvait. Amerika első számú világhatalmi tényezővé lépett elő, Nagy-Britannia pedig kissé háttérbe szorult.
Az USA első világháborús szerepe még úgy-ahogy elfogadható a hagyományos hatalmi politikai játszmák és érdekérvényesítések tükrében. A múlt század harmincas éveitől kezdve azonban a felelőssége is megnőtt, és nem dönthetett (volna) csak saját érdekei szerint. Bizonyos felelősség terheli, amiért – nyugat-európai szövetségeseinek tehetetlenségét látva – nem állította meg időben Hitlert. A második világháborúba is csak késlekedve lépett be katonai téren, bár hatalmas fegyver- és élelmiszer szállításai – főleg a Szovjetuniónak – nagy segítséget jelentettek.
Végül ismét ők döntötték el a háború sorsát, ami ez esetben egyértelműen dicséretes volt, de a békekötésnél ezúttal még nagyobbat hibáztak: asszisztáltak, sőt szerepet vállaltak az ismételten igazságtalan békediktátumok megalkotásánál.
A következő ötvenöt-hatvan évben azután egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be Európa történelmében.
Reagan elnök csillagháborús tervével, ami a Szovjetunió pénzügyi, gazdasági összeomlásához vezetett, megnyerték a hidegháborút is. (Ne felejtsük el, hogy ezt a magyar Teller Ede tanácsolta neki!) Lehetővé tették ezáltal, hogy a közép- és kelet-európai népek visszanyerjék szabadságukat, és kezükbe vegyék sorsuk irányítását.
A kilencvenes években Nyugat-Európa (megint) tehetetlenül nézte a balkáni háborúkat, nem értette meg az idők szavát. Ismét Amerika lépett: először Horvátországnak nyújtott titokban logisztikai és egyéb támogatást a szerb agresszióval szemben, majd a daytoni béke tető alá hozásával megállította a vérontást Bosznia-Hercegovinában. (Sajnos politikai megoldást nem tudott vagy nem is akart, esetleg nem mert elérni. A transzatlanti térség vezető politikusai sok keserű történelmi tapasztalat után sem hajlandóak belátni, hogy ami nem akar összetartozni, azt hosszabb távon erőszakkal sem lehet egyben tartani. Élő példa erre ma a sokmilliós orosz kisebbség brutális elnyomása miatt évek óta háborúban álló Ukrajna.) Végül 2008-ban a további vérontás és tömeges exodus elkerülése érdekében Koszovó függetlenségének támogatásával elismerték az albánok önrendelkezési jogát.
Ugyanakkor Európán kívül többnyire sikertelen vállalkozásaik voltak. Vietnámtól kezdve Irakon át az arab tavaszig lehetne sorolni a példákat. Ha tisztán jó szándékot és segítőkészséget feltételezünk, elvonatkoztatunk a katonapolitikai szempontoktól és az energiapiaci megfontolásoktól, akkor a sikertelenség okát abban találjuk, hogy nincsenek tekintettel, nem veszik figyelembe a kulturális, vallási, történelmi különbségeket. A nyugati típusú demokráciát nem lehet (kényszerrel) exportálni olyan országokba, ahol évezredek óta más szokások, hagyományok szerint élnek az emberek. Ezt a tényt igazolja az úgynevezett multikulturalizmus csődje Európában. Ez okozza a legnagyobb gondot napjaink migrációs problémáinak kezelésénél is.
Összegezve megállapítható, hogy az elmúlt száz esztendőben – a még folyamatban lévő orosz-ukrán háború kivételével, melyben szerepvállalása finoman szólva nem pozitív – az Egyesült Államok döntött el minden fontos konfliktust és háborús helyzetet Európában. Ez a tény is igazolja a transzatlanti együttműködés létjogosultságát.
Ma már az is nyilvánvaló, hogy ez a térség csak együttesen lehet versenyképes a világgazdaságban, csak szoros kooperációban rivalizálhat Kínával és más feltörekvő térségekkel, csak jól működő közösségként nézhet szembe a nemzetközi terrorizmussal és a nem kívánt migrációval.
Ebből kiindulva vissza kell térni az eredeti európai, kiterjesztve transzatlanti értékrendhez (görög filozófia, római jog és keresztény erkölcs), véget kell vetni a woke, LMBTQ stb. őrületnek, és biztonságpolitkai érdekeinket egyeztetve közös célokat kell megfogalmaznunk. A szövetséget gyengíti minden lépés az USA részéről, melynek során igyekszik rákényszeríteni akaratát a partnerországokra. Különösen károsak azok a lépések, melyekkel saját (önző) gazdasági érdekeit mondva csinált ürügyekkel, kettős mércét alkalmazva igyekszik érvényesíteni. Természetes ugyanakkor, hogy mint vezető gazdasági és katonai hatalom, akaratának, elképzeléseinek érvényt kíván szerezni. Ezt azonban a közös cél és a töretlen jó együttműködés érdekében a demokratikus alapelvek betartásával kell végrehajtani. Nem célszerű a rejtett zsarolás, az erőfölényen alapuló nyomásgyakorlás. A demokrácia nehéz műfaj, nem könnyű művelni, de érdemes, mivel jobbat még nem találtak ki (Winston Churchill).
Ha megoldjuk az Európai Unión belüli pénzügyi-gazdasági problémákat, az egyenrangúság talaján szorosabbra vesszük az együttműködést az Egyesült Államokkal, akkor felül kell vizsgálni az Oroszországhoz fűződő viszonyt is.
Ennek az alapgondolata, hogy Moszkva nem lehet a transzatlanti térség számára ellenség, csakis partner biztonságpolitikai és gazdasági kérdésekben. Szintén történelmi tanulság, hogy a Nagy Medve nem győzhető le katonai eszközökkel.
A kultúrák jelenlegi és jövőbeli harca, vallásháborúk, szegények és gazdagok ellentéte, Észak és Dél ellentmondásai, melyek mind világméretű háborúkhoz vezethetnek, rákényszerítheti ezt az európai kultúrával rendelkező, többé-kevésbé közös történelmi hátterű, azonos vallási gyökerű térséget a szoros, szövetségi jellegű együttműködésre. Ez az azonos értékrenden és kultúrán alapuló érdekszövetség képes lenne a világ többi részére az élet minden területén pozitív hatást gyakorolni, természetesen kizárólag a fenti alapelvek szigorú betartásával. Valószínűleg még ez sem lenne biztos és mindenható megoldás, de legalább esélyt adna az emberiségnek. Az ellenkező eset, vagyis a jelenlegi helyzet („világrend”) fenntartása ugyanis a biztos pusztulást eredményezi. A világ további történelmi útjának megválasztásában az Egyesült Államoknak, térségünk vezető hatalmának, óriási felelőssége van.
Fent ábrázolt jövőkép megvalósulásához a 2024-es esztendő, a választások éve, jó alapot nyújthat. Republikánus párti győzelem Washingtonban, Trumppal, vagy akár nélküle, a szuverenitás párti erők térnyerése Brüsszelben új korszak kezdetét jelentené. Ehhez kérjük a választópolgárok bölcsességét!
A cikk a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg január 13-án.
A szerző a Magyar Atlanti Tanács elnöke.
(Csóti György/Felvidék.ma)
