A magyar kultúra napját Pozsonyban a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központban A nagy Himnusz sztoriról – jókedvvel, bőséggel című műsorral ünnepeltük. A meghívóban kötetlen hangvételű, zenés kalandozást ígértek Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész és Bősze Ádám zenetörténész előadásában nemzeti imádságunk, az immár több mint 200 éves Himnusz körül. A kalandozás ugyancsak tanulságos volt.
A Himnuszt minden magyar ember ismeri, nincs, aki ne énekelte volna, hiszen valamennyi ünnepünk elmaradhatatlan része, nincs, aki ne tudná, hogy Kölcsey Ferenc írta szövegét, zenéjét Erkel Ferenc szerezte, és végre a Himnusz születésének napját 2022-ben hivatalosan is a magyar kultúra napjává nyilvánította a Magyar Országgyűlés.
A pozsonyi rendezvény iránt rendkívül nagy volt az érdeklődés, az intézet termében valamennyi korosztály képviseltette magát, örvendetesen sok fiatal is részt vett az előadáson.
A megjelenteket Venyercsan Pál, az intézet igazgatója köszöntötte, majd a két előadó egymást váltva beszélt először a himnuszok, mint a nemzeti szimbólumok keletkezéséről, jelentőségéről, történetéről.
Venyercsan Pál, a Liszt Intézet igazgatója (Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
A világ első himnusza a briteké, úgy is mondhatjuk ők voltak az előfutárok, az úttörők, a példamutatók, tőlük indulva nyugatról keletig ért a gondolat, hogy minden népnek, nemzetnek legyen egy olyan zenés költeménye, amely kifejezi nemzeti érzéseiket, történetüket, jellegzetességeiket, és amelyet jeles ünnepeiken, alkalmaikon együtt énekelnek a résztvevők. Ez a törekvés a 19. században erősödött fel, és 1902-ben az albánok himnuszának megszületésével ért véget, ők voltak Európában az utolsók, akik megalkották nemzeti imájukat.
A magyar Himnusz megszületésével és történetével kapcsolatosan számos érdekes, sokak számára ismeretlen mozzanatot tudtunk meg az előadóktól.
Kölcsey Ferenc a maga korában és környezetében különcnek számított, különös életet élt a falubeliek megítélésében, hiszen nem a szatmárcsekeiek java részére jellemző gazdálkodást folytatta, inkább a könyveket bújta, házában könyvtárat rendezett be és környezete megdöbbenésére még fürdőszobát is építtetett.
A közönség (Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
Köztudott, hogy a Himnusz szövegét 1823. január 22-én tisztázta le, de nagy valószínűséggel már jóval korábban megírta, de bizonyára javítgatott, módosított rajta, és a Kisfaludy Károly által szerkesztett Auróra folyóirat pályázatára küldte be.
Maga egyáltalán nem tartotta sokra művét, talán túl szerény volt, talán bizonytalan saját képességeiben, még kötetébe sem választotta be, íme mégis évszázadokat átívelve él és hat a mű, ha felcsendül, a szívünkig ér. Amikor pedig felerősödött a törekvés, hogy a magyar népnek is legyen Himnusza, Kölcsey szövegére esett a választás.
Megzenésítésére Bartay Endre, a Pesti Nemzeti Színház igazgatója írt ki pályázatot 1844-ben. A jeligés pályázatra 13 pályamű érkezett és Erkel Ferenc zeneműve lett a győztes. A zeneszerző a mű megalkotásával kapcsolatosan elmondta, hogy munka közben úgy érezte, egy szent zenét kell komponálnia, és eszébe jutottak pozsonyi évei, amikor áhitattal hallgatta a pozsonyi harangok zúgását, ezért ez volt az ihletője alkotásának.
Az előadók Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész és Bősze Ádám zenetörténész (Fotó: Benyák Mária/Felvidék.ma)
A Himnusz immár Kölcsey szövegével, Erkel zenéjével először 1844. augusztus 10-én csendült fel először az óbudai hajógyárban a Széchenyi gőzös vízre bocsájtása alkalmával, és rögtön az a balsiker kötődött hozzá, hogy a gőzös elsüllyedt.
Közben Vörösmarty Mihály Szózatára megszületett Egressy Béni zenéje, különleges alkalmakkor a két zeneművet együtt, nemzeti imaként énekelték, de a Himnusznak még mindig nem volt egyértelmű elfogadása.
Az 1848. március 15-én kezdődött forradalom és a márciusi ifjak tiszteletére a Pesti Nemzeti Színházban rendezett esten is csupán a Rákóczi indulót, a Hunyadi László egyik kórusművét, a népdalokat követve hangzik fel.
A szabadságharc leverése után, majd a következő években, évtizedekben ugyan fel-felhangzik, de hivatalos elismerése még sokáig várat magára. Dohnányi Ernő 1938-ban átdolgozza a zeneművet, és tulajdonképpen akkor nyeri el a ma ismert formáját.
A szakértők szerint ugyanis más országok himnuszának zenéje, ritmusa pergőbb, felfokozottabb. Ezzel szemben a miénk teljességében más, olykor esdeklő, könyörgő, már-már fájdalmasan szívszaggató, tehát valódi fohász.
Fotó: Benyák Mária
A hivatalos politika 1952-ben még azt is megkísérelte, hogy új Himnuszt írat Illyés Gyulával, zeneszerzőnek pedig Kodály Zoltánt próbálták megnyerni. A két alkotó azonban kiállt az eredeti mellett, Kodály egész egyszerűen azzal hárította el a felkérést, hogy minek új, jobbat az eredetinél úgysem lehet írni, megvan az már írva, ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.
Aztán 1989-ben a Magyar Alaptörvénybe is bevették, hogy a Magyar Köztársaság Himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.
Egyébként talán nincs a világon még egy olyan hely, ahol az új évet a Himnusszal köszöntenék és olyan sem, ahol állva éneklik. Ennek története állítólag az, hogy az egyik színházi előadás után az igazgató egy „beépített embert”, statisztát bízott meg, hogy amikor felhangzik a Himnusz első taktusa, pattanjon fel és állva hallgassa végig azt. Ezzel aztán szokást teremtett és számunkra ma már természetes, hogy így hallgatjuk, énekeljük.
Nyáry Krisztián és Bősze Ádám szórakoztató, élvezetes stílusban, zenei részekkel kiegészítve tartották előadásukat nemzeti imánkról, amely egészen egyedi utat járt be és egyértelmű, hogy a nép választotta Himnuszává, felekezetre való tekintet nélkül mindenki magáénak vallja, és egészen természetes volt, hogy a rendezvény végén is a közönség felállva, meghatódva énekelte a 201 évvel ezelőtt született nemzeti imánkat.
(Benyák Mária/Felvidék.ma)
