A székely csodaművész, Tamási Áron megírta okulásunkra Ábel-históriáit. Az Isten adta, teremtette, bele lehelt képességek messze hajtották kárpáti rengetegekhez szokott lelkét. Egészen „Ámerikáig”. Ottani, bölcseletté, szépirodalommá átszűrődött idegen tapasztalatai nyomán, az 1934-ben megjelent Ábel Amerikában elbeszélés hömpölygésében írta le a szállóigévé vált mondatot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Nem lehet kétsége senkinek afelől, hogy Tamási Áron Farkaslakáról indult földi útja végén ugyanoda tért vissza az élete. Az otthon, a hon bekerítette – örökre. Ebben a bölcs regélő kötetében rátapintott, rálelt a lényegre. Azt írta, hogy egy négert kérdez meg arról, mi célra vagyunk a világon. Mert tisztán akart látni. S mielőtt elhangzik a kérdés, Tamási ezt írta: „Tisztán az Isten Lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre”.
Szentháromság vasárnapja utáni 3. Úr Napján ez a léthatározó, létezés-értelmező, magyarságunk kitéphetetlen hongyökereit kutató-fürkésző, mély értelmű szállóige jutott eszembe. A nemzedékek százain át előbb a távoli időhomályba vesző messzi puszták porával takart őshaza felé szállt bennem az emlékezet sólyommadara. Majd honfoglaló, ott-hont a kárpát-medencei itt-hon-létben felismerő, elfogadó, az Istentől rendelt szállásul elfogadott fenséges Hungáriánkat választó hét törzs jurtái, sátrai, szállásai, majd sárból, kőből épült otthonépítésének sok száz éves otthonépítészete, hon-architektúrája tárulkozott emlékező szemem elé.
A regékkel és mondákkal, énekekkel és munkával, imákkal lassan a lelkekre is marasztaló pányvákat szövő-sodró ősmagyar és keresztyén kultúra sajátos szőttesével megjelölt honra, hazára ereszkedett az emlékezet madara bennem. Innen már csak pár lélekszökkenés, s elérkeztem újra a mához. Átsuhanva Mohács és a honi reformáció második, kulturális honfoglalásának évszázadain, amikor is az Igazság prédikátorai bemutatták népünknek magyar nyelven az európai csodát, a reformáció igazságait. S ahogyan tudásra, hitre, új tanokra, kultúrára szomjas ifjaink legkülönbjei áldozatos lelkű nemeseink, főuraink, cíviseink adományaiból a peregrinus diákok tarisznyájával és vándorbotjával univerzitásról univerzitásra járva felszippantották emelkedett Napnyugat szellemi-lelki kincseit. Wittenbergában, Heidelbergában, Utrechtben és Leidenben, Basileia/Bázelben és Zürichben, a nagy vizeken túli skót Edinburghban és Aberdeenben, s nem lelték nyugtukat, csak ha visszavándoroltak könyves és bibliás tudományukkal az ősi szülőföldre.
Nevek tucatjai tolulnak gépem billentyűire, követni sem tudom őket. Csak annyit summáz bennem is az időgép és az élő emlékezés, amit bizonyára ezren és ezren közülük a századok épülő Hungáriájában, Pannóniában és Partiumban, Transylvániában és más tájékain e széles hazának előttünk évszázados rendben megfogalmaztak. S amit a fakaslakás székely szív is idézett mondataival tudatosított. Maradandóan.
Hídmondat érvényessége a digitális korban
Mi is ez? Nem más, mint a deák nyelven és a prédikátorok nyelvén hazahozott bibliás ismeret egyszerű mondata, a mártír Péter apostol leveléből: „Ti magatok is mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá…” (1Pét 2,5). Felépülni, felépíteni lelki házzá, görög Bibliánk szerint oikoszpneumatikosz-ként, latin Vulgatánk szerint domusspiritualis-ként. Ez hídmondat – pontifex mondat.
Ez a mondat, s a benne átérezhető, lobogó Szentlélek cselekvése, ereje, terveket láttató inspirációja, a Spiritus Sanctus, a pneumahagiosz világépítő segedelmével végbemenő nagy építkezés, kultúra- és otthon teremtő szorgoskodás tér önmagához, ébred önmagára végérvényesen. Európa első ébredéseként, 2000 évvel ezelőtt.
És ez ma sincs másként. Vagy „átspiritualizálódik, átpneumatizálódik” minden gondolat, élet, terv és építőkő vagy különben minden homokra, fövenyre épül, s akkor, ha jönnek az áradások, viharok, semmivé lesz minden építményünk, felépítményünk, szellemi, lelki és anyagi kultúránk.
Ahogyan Jézus példázata mondja: „Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva” (Máté, 7,25). Jézus nem öko-katasztrófákról jövendölt, klímaválságról, bár szavai mélyén és csak Általa előre látott világtörténelem-ismeretéből bizonyára ezek sem maradtak ki.
Ő másról, másért szólt Igévé szellemiesült szavakat. A kőszikláról szólt, a lelki házzá épülésről, arról a pneumatikus szilárdságról, amit semmi és senki nem kezdhet ki soha. Önmaga kárára lehet valakinek cinikusan tagadó, fellengzős, gúnyos a véleménye, de ez olyan, mintha a hangya szeretné útjából eltolni az elefántot.
Azaz: az élő kő, a lelki ház transzmatériális valóság. Anyagon túli, lelki valóság, a mennyek országának szilárd bázisa a földön, a lelkekben, az élő hitben.
A Tiédben, az enyémben, a miénkben! Az emberlét alapfeltétele. A lelki ház maga a Szentlélek temploma, a mi földi formánk, orgánumunk, a testünk, miként erről Pál tanította a korinthusiakat (1Kor 6,19).
A többlet itt van bennünk, közöttünk
A testnek, anyagnak a Lélek, a pneuma jelenléte adja meg méltóságát. Az embernek Isten. A földi létnek az Isten Országa örökléte. A hazának a méltóságát az otthon. Az otthon méltóságát azok, akik otthonossá formálják, akik élő lelki kövekként, Isten Lelkét elkérő, befogadó, Őáltala vezetett, megépített emberek. Derűhozó lelkek. Boldogságtüzet rakó hívő emberek.
Lehet a digitális kornak millió technikai csodája, lehet büszke sok ember a Mesterséges Intelligencia elképesztő szellemvillanásaira, mindez akkor lesz boldogítóvá, hasznossá az embervilág és az egyének számára, ha abban a létkeretben és létezés-összefüggésben élünk vele, amit Isten jelenvalósága keretez és hordoz.
Ahogyan a teremtés ősrobbanásakor a létnek az örökké létező isteni Lélek adott formát, gazdag tartalmat, úgy a digitális korban is ez a kulcsa, kódja az emberi boldogulásnak.
Ha a transzmatériális dimenziók szervesen összekapcsolódnak a materiális dimenziókkal, a Mesterséges Intelligencia a teremtett emberi intelligenciával, s úgy ölelkezik harmóniát keresve minden realitása a világnak, ahogyan a Szentháromság személyei járják át, hatják át, és szeretik egymást: tiszteletben tartva a másik egyéniségét, személyiségét. S ezt nem nélkülözik, nélkülöztetik egyetlen pillanatra sem egymással, egymástól.
Akkor ezt leképezve – imitatio Trinitatis – ez a tisztelő létharmónia és létezésharmónia a valódi emberi szabadság és méltóság igazi, tartós garanciája lesz.
Ennél többre nem érdemes vágyni, ennél kevesebbel nem szabad beérni!
Szép, gondolatébresztő vasárnapot mindenkinek az Ige tanításával és József Attila verssorára személyesen adott válasszal: „Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?/És ahol szeretnek, és csak reám várnak,/És csak reám várnak”… Sejtjük már a jó választ?
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)