1849 nyarán a Magyarhon ellen készülő koalíciós erők a császári-királyi hadsereg téli offenzíváját kívánták megismételni, így koncentrikus támadást indítottak. A cári fősereg június derekán tört be Felső-Magyarországra, amellyel Józef Wysocki vezérőrnagy Felső-magyarországi hadserege, a IX. hadtest (cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid vezérőrnagy), a lengyel légió, valamint kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos ezredes alig felfegyverzett munkácsi tartalék hadosztálya nézett farkasszemet.
Az orosz fősereg két oszlopban hatolt be Felső-Magyarországra, hogy megszállja a bányavárosokat és Eperjesnél egyesülve Pest felé vonuljon, ahová a Duna mentén a császári fősereg is tartott. Az erőviszonyok egyértelműen az ellenfélnek kedveztek, hiszen a császáriak 165 ezer katonája, 770 ágyúja – amelynek fele várlöveg volt –, az oroszok 193 ezer katonája (miközben még 75 ezer fő tartalékban várakozott) és 584 lövege állt szemben a 150 ezer főt, 464 tábori és 393 várlöveget számláló honvédsereggel.
Wysocki utóvédje és a Duklai-hágón átkelt cári fősereg előőrsei között 1849. június 19-én Lófalunál, másnap pedig Héthársnál került sor ütközetre. Miután az orosz II., III. és IV. hadtest előcsapatai megszállták Eperjest, 1849. június 23-án – szombaton – a Kassa felé vezető úton folytatták a honvédek üldözését.
Ekkor történt, hogy a 46. doni kozákezred a Sáros vármegyei Somos és Mocsármány között belefutott Dessewffy tábornok honvédeibe, akik visszaverték a kozákokat, mire az orosz elővéd parancsnoka, Alekszandr Fjodorovics Baggavut vezérőrnagy (II. hadtest, 2 könnyűlovas-hadosztály, 2. dandár) Somosnál felvette a harcrendet és heves tüzérségi tüzet zúdított a magyar csapatokra. Azok nem állták az ágyútüzet, így az esti órákban Lemesre, a Tarca jobb partjára hátráltak, nyomukban a kozákokkal. A magyarok véres vesztesége 65 halott és 113 fogoly, az oroszoké 6 halott és 33 sebesült volt.
Dessewffy két nappal később Forróról küldött tudósítást Kossuth számára a somosi ütközetről:
„Folyó hó 18án az ellenség felső Magyar országba betört a kémek úgy magány egyének által nyert tudósítások úgy a tett tapasztalás szerint a betörő ellenséges hadsereg fő ereje, mellyel Eperjes felé tartott, 18 000 Szepes és Zemplén megyéken keresztül vonuló mellékereje pedig 8 000 fő lehet.
Hű-Szeben[Pontosabban: Kisszeben], Lófalú és Giráld mellett volt előőrsi csaták után, melyekben az ellenség túlnyomó ereje dacára seregünk vitéz magaviselete által visszaverett átlátván, hogy a Hűszeben [Kisszeben] Deméthe és Giráldnál vett állás egy túlnyomó erő ellen, részint a nagy kiterjedés, részint könnyű megkeríthetés veszélye miatt nem végedelmeztethetik a visszavonulást. Eperjesen keresztül folyó hó 22én el kellett rendezni. Ennek folytán 23án a hadtest Lemesán helység előtt táborozván, délutánni 2 órakkor 2000 kozák Somos helység előtt lévő dombon mutatkozott, a hadtest harcrendben a Tarca folyón innen felállítatván egy csapat dsidás [a lengyel légió 1. dzsidásezredéből], a 17ik/:Bocskai:/ ezeredbeli huszárok s az első vadász zászlóalj egy része és a fél röppentyűs üteggel támadás rendeztetett, melynek eredménye lőn, hogy az ellenség visszaveretett. Ezen csatában résztvevők viseletét csak dícsérettel említhetem. Valamivel később az ellenség ugyancsak fentebbi erőnket több oldalról túlnyomó erővel megtámadván, az egy század 12ik ezeredbeli [Nádor-] huszárok, két 3fontos ágyú és a lengyel zászlóaljból álló megerősítés segedelmével, a legnagyobb rendben visszavonult és a valódi Tarca folyón innen lévő állását a harcrendben újólag elfoglalta. Ez alatt az ellenség, miután hasztalan igyekezett volna, a híd mellett felállított üteget visszaverni, üldözésétől elállott és egynehány jól sikerült ágyú lövés által a faluba visszanyomatott, ezután mind két részről harcrendben felállított sereggel az esteledés béváratván, részünkről ekkor a visszavonulás legrendesebben folytattatott.
Sajnálattal kell említenem Vissocky [Helyesen: Wysocki] tábornok úr táborához tartozó derék Szubniczky százados [Helyesen: Lucjan Julian Stobiecki, Wysocki segédtisztje], Bíró [Gusztáv] és Daniel 17ik huszár ezeredbeli főhadnagyok és két vadásztiszt ezen csatábani elestét [szamosújvári és némethi Dániel László Artúr huszár alszázados csupán megsebesült és orosz fogságba esett]. Veszteségünk ezen kívül 82 ember. Az ellenség vesztesége ki nem tétethetik, azomban miután 15 kozák ló fogatott el üresen, úgy gondolom, hogy a mienkhez hasonló.
Ma hadtestem itt Forrón táborozik, miáltal a minden oldalról támadó kozákok elleni terhes előörsi szolgálat által megfáradt sereg egy kis pihenésben is részesül.
A fegyelem legszorosb kezelése tekintetében szigorú rendeleteket adtam ki, melyek fentartására felügyelendek, reménylem hogy igyekezetem a legjobb eredményre fog vezetni.”
Az 1849. évi orosz hadjáratról szóló munkájában Ivan Ivanovics Oreusz az alábbiakat jegyezte fel ezen ütközetről: „A magyarok, miután észrevették, hogy ez az ezred [vagyis a 46. doni kozákezred] messze eltávolodott a többi csapattól, három zászlóalj gyalogsággal, három lovasszázaddal és hat löveggel megtámadták, s Mocsármány felé visszavonulásra kényszerítették.
A csapatoknak az elővéd állományába kijelölt első lépcsőjének parancsnoka, Baggavut vezérőrnagy, miután hírét vette a Somosnál zajló összecsapásnak, a jelizavetgrádi [Olga-]huszárezreddel és a 4. lovas könnyűüteggel meggyorsította előrenyomulását, hogy segítsen a kozákoknak.
A Mocsármánytól délre húzódó dimbes-dombos, erdős vidéken nem tudta egész tüzérségét szétbontakoztatni, ezért [a nyolcból] csak két löveget állított fel az országútra. Tőlük balra állt fel a huszárezred, a már rendeződött kozákszotnyákat pedig az ellenség balszárnyának megkerülésére küldte ki. Ez a mozdulat és ágyúink sikeres működése megakasztotta az ellenség támadását. A magyarok visszafordultak, de tapasztalatlan katonaságuk nem tudott rendben visszavonulni: a gyalogság meg a lovasság összekeveredett, és ahol Somosba bevisz az út, összezsúfolódott. Baggovut ezt a pillanatot használta ki, rohamra küldte a huszárezred (két osztállyal támogatott) testőrszázadát, s így teljessé tette az ellenség összeomlását: a magyarok rendetlenül hátráltak Somos mögé. További üldözésük a lovassággal lehetetlen volt, mivel az ellenség gyalogsága minden kerítés és fészer mögött fedezékre talált, ráadásul a beköszöntő sötétség is megállásra késztette csapatainkat; de közben a magyarok rendkívüli gyorsasággal folytatták visszavonulásukat Kassa irányába. Veszteségük holtakban és sebesültekben 4 tiszt és mintegy 60 alacsonyabb rangú katona volt. Részünkről megsebesült 4 tiszt és 30 alacsonyabb rangú katona, elesett 6 alacsonyabb rangú katona.
Az ebben az összecsapásban leginkább kitűnt katonák között meg kell említeni a jelizavetgrádi huszárezred testőrszázadának parancsnokát, [báró von] Raden kapitányt, a 46. doni ezred jeszaulját [azaz kapitányát], Pjotr Grekovot és a 4. lovas könnyűüteg hadnagyát, Krizsanovszkijt.”
Az orosz IV. hadtest törzsében szolgáló Mihail Dormidontovics Lihutyin érdekes részleteket őrzött meg emlékezetében: „Katonáink, akik először érték végre utol az ellenséget, bőszen vetették bele magukat küzdelembe, és rögtön kézitusába keveredtek. A hátrább felvonuló, valószínűleg már táborba szállt egységek kozákjai, és akik tudtak, egyenként is előrevágtattak és bekapcsolódtak a harcba. Azt mesélték, hogy a dulakodó párok, ha fegyverük már összetört, foggal-körömmel tépték egymást. Egy doni kozák összeakadt egy magyar huszárral, lebukott lováról, és ellenfele alá került. A küzdők szablyáikkal vagdalkoztak, de nem tudván lendületet venni, csak jelentéktelen sebeket ejtettek egymáson. Közben több kozák is odaért, és el akarták vonszolni a magyart, de alatta fekvő társuk rájuk ordított: – Ne nyúljatok hozzá! Ne nyúljatok hozzá! Magam végzek vele! –, és mielőtt szétválaszthatták volna őket, hogy a magyart foglyul ejtsék, előhúzta tőrét, és ellenfelébe döfte. Azt is híresztelték, hogy az előcsapatok parancsnokát, Baggahufvud [sic!] vezérőrnagyot megrovásban részesítették, amiért engedélyt adott a támadásra, holott bizonyos harcászati szabályok szerint gyenge egységekkel nem szabad támadásba bocsátkozni. (…) Az ütközet ragyogó volt, a megrovás pedig haszontalan és fölösleges. (…) Bár a somosi ütközet nem volt jelentős, mégis nagy hatást gyakorolt a magyarokra. Kassán a somosi összecsapás másnapján én magam is hallottam ilyesmit a magyaroktól:
– Miért harcoltok ellenünk ilyen bőszen? Mit ártottunk nektek?
A következő nap (…) [vagyis 1849. június 24-e] reggelén még egy versztát sem tettünk meg Somos felé, mikor az országút mentén és a mezőn megpillantottuk az elesett magyarok holttestét. Elég sok volt.
A mieink nagy része akkor látott először harc közben elesett ellenséget, így a tisztek is, a katonák is megálltak, és kíváncsian szemlélték a holtak véres arcát. Majdnem mindegyikkel hidegfegyver végzett, és szörnyen meg voltak csonkítva: arcuk összekaszabolva, koponyájuk széthasítva, mellük pikával átdöfve. Már mindegyiküket kirabolták, egyiken csizma sem volt, a másikról az egyenruha hiányzott: hadjáratok idején a csizma nagyon értékes zsákmány. Somosban a falu szélső házaiban és a fészerekben sebesült magyar katonák feküdtek. Szalmán hevertek, több ember egy sorban. Sebeik súlyosak voltak, nem mozdultak, néhányan tompán nyöszörögtek. Sokuk arcán a vér úgy megalvadt, hogy szülőanyjuk sem ismert volna rájuk. Egy orosz felcser ott maradt velük, s a somosi asszonyok gondoskodtak róluk: sebeiket kimosták, tépést csináltak, és vizet hordtak a szenvedőknek, akiket a szomjúság is kínzott.”
Wysocki remekül helytállt, hiszen az oroszokat úgy lassította, hogy csapataival időnként harcrendbe állt, mire azok megálltak és erőiket szétbontakoztatták. Igaz, az utóvéd ütközeteket sorra elveszítette, de herceg Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivánszkij tábornagynak így is két hétbe tellett, amíg elérte az Alföld északi részét. Ebben az is szerepet játszott, hogy seregében kolerajárvány ütötte fel a fejét.
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
