Egyetemista koromban került kezembe Püspöki Nagy Péter: Püspöki mezőváros története c. könyve, melyből nemcsak az tudtam meg, hogy a település már a 13. században az esztergomi káptalan birtoka volt, s hogy fél évezreden át az esztergomi érsek birtokaként volt kiemelten fontos mezőváros (mely mára már teljesen elszlovákosodott), hanem többek között azt az információt is innen szereztem, hogy a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc alatt Somorján is járt, mely információ alapján készült végül el a II. Rákóczi Ferenc Somorján c. történelmi kifestő is.
Nagymorávia témájával Püspöki Nagy Péterrel a 75. születésnapján történt telefonbeszélgetésem után kezdtem foglalkozni mélyrehatóbban, s az elmúlt öt évben többször is visszatértünk erre a témára az idén már 80. életévét betöltő történésszel, akivel elfoglaltsága, néha egészségügyi állapota, illetve egyéb problémák miatt még nem tudtuk elkészíteni azt a beszélgetést, melyet szerettem volna.
Püspöki Nagymoráviával kapcsolatos álláspontját már majdnem 50 éve tette közzé, és erről egy 1988-ban készült interjúban beszélt is. Ezért úgy gondolom, jó, ha az olvasók megismerik annak az interjúnak Nagymoráviával foglalkozó részét, mely mintegy kiindulópontja lehet e téma továbbgondolásának.
Nagymorávia Püspöki Nagy Péter szerint (Forrás: Püspöki Nagy Péter gyűjteménye)
A következőben tehát Székely András Bertalannak a Határhártyák c. kiadványában, 1988-ban megjelent interjújából idézünk.
„Ha valaki manapság a magyar történettudomány felvidéki műhelyeit, művelőit hozza szóba, minden bizonnyal legelőször Püspöki Nagy Péter munkásságát fogja említeni. A valószínűsíthető feltevés mögött nem csupán személyhez köthető, esetlegesen elfogult értékítélet rejlik, hanem bizonyítható erejű, valóságos teljesítmény: több mint másfél évtized nemzetközileg elismert termékeny kutatómunkája. Eddigi tevékenységét döntően három nagyobb területen figyelhetjük meg: a Kárpát-medence és az észak-balkáni térség korai középkorával, a történeti forrástudományokkal (címertan, íráselmélet és -történet, pecsét- és oklevéltan, történeti földrajz), valamint a mai Szlovákia magyarlakta vidékeinek a történetével egyaránt foglalkozott. Püspöki Nagy Péter 1987 nyarán a Magyarságkutató Csoport vendégeként nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott a szlovákiai magyar történettudomány – tágabb összefüggésben: társadalomtudományok – két évtizedéről. Ezt követően kerestük fel otthonában, Pozsonypüspökiben, hogy erről, valamint személyes életútjáról részletesen elbeszélgessünk vele.
(…)
Aki közléseidet és személyiségjegyeidet valamennyire ismeri, észlelhette, hogy témaválasztásaidban kizárólag a tudományos érdeklődés vezet, de egy-egy kérdés felelősségteljes vizsgálatától az sem riaszt vissza, ha az kényes jellegűnek minősül. Térségünkben, de az óceánon túl is nagy visszhangot kiváltó tanulmányaid, előadásaid egy része a szlovák őstörténet neuralgikus pontjáról szól, a Nagymorva Birodalommal kapcsolatos. Kérlek, foglald össze dióhéjban a Nagymorávia fekvésére, az államalakulat jellegére vonatkozó álláspontodat, s legalább jelzésszerűen az arra érkezett csehszlovákiai és nemzetközi reflexiókat.
A pozsonyi Irodalmi Szemle 1976-os évfolyamában tanulmányt tettem közzé, Az ősi Nyitra a kortársak híradásai és a történészek elképzelései alapján címmel. Ebben a Szvatopluk által 880-ban megalapított nyitrai püspökségnek, meg Pribina első (moesiai) székhelyének, Nitrawának a megkülönböztetésével első ízben hangzott el csak szlovákiai kétkedés a hivatalos Nagymorávia-koncepció történeti hitele kapcsán. A dogmává merevedett elmélet képviselői részéről hihetetlenül heves, „boszorkányüldözés” jellegű reakciókat váltottak ki „eretnek” nézeteim. Peter Ratkoš a Szemlében intézte az első támadást, nem éppen tárgyilagos hangnemben. Válaszomat – a nyomtatott ígéret ellenére – szerkesztői óvatosságból nem közölték. 1977 áprilisában a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi intézete a „Csillag a máglyán” szellemét idéző, több mint ötórás vitát rendezett mintegy negyedszáz szlovák kutató indulatoktól fűtött hozzászólásával. Az azóta sem nyilvánosságra hozott polémia elnöki zárszava szerint nyitott kérdésről van szó, amelyről súlyosságára való tekintettel továbbra is beszélni kell. A megvitatott téziseim (Tézy k diskusii o studii „Ősi Nyitra” t. j. o niektorých problémoch starej Nitry a Veľkej Moravy) az OSZK-ban is megtalálhatók. Az elmélet egyszerű forráskritikára épül: huszonhárom kortársi feljegyzést találtam, amelyekben kifejezett vagy közvetett adatok olvashatók Nagymorávia földrajzi fekvéséről. Valamennyi azt bizonyítja, hogy Szvatopluk országa, azaz Nagymorávia, annak kiterjesztése, 873 előtt a Vaskapu, Belgrád és Szirmium vidékén terült el. Állításomnak ellentmondó forrást az elmúlt tíz évben sem tárt föl senki. A vita után írásban felajánlottam az intézetnek, hogy a szóban forgó témát részletesen kidolgozom szlovák nyelven, tudományos közlés céljára, az intézmény illetékesei azonban ez elől elzárkóztak. A következőkben a Valóság 1977. évi 11. száma adott lehetőséget nézeteim kifejtésére. Itt utaltam rá, hogy az ún. avar kultúrájú csontvázas sírok etnikai hovatartozásának kérdésében azokból az egykorú és időben közelálló, írott forrásokból kell kiindulni, amelyek az akkori szlovákokat egyértelműen jellemzik. A szláv–avar szimbiózis alátámasztását szolgáló bizonyítékokban nem fordultak elő megfelelő tények és érvek. A történeti források fényében – amelyeket a régészeti leletek is igazolnak – a Morva és a Garam folyó közötti területen a szláv elemek túlsúlyának kezdeteit 791–805 közé kell helyezni. E terület, a későbbi Morva őrgrófsággal azonosítható, Kismorávia mellett azonban a mai Jugoszlávia már említett vidékén, a Morva folyó környékén létezett a pogány Nagymorávia, ahol Cirill és Metód térített. Ez utóbbi tételt a Magyar Tudományos Akadémia és a József Attila Tudományegyetem Szegedi őstörténeti konferenciáján igazoltam 1979 márciusában. Az 1980. és 1982. év során alkalmam nyílott a pittsburghi Duquesne Egyetem XIV. és XVI. történész fórumán is kifejteni a fenti álláspontomat. Azóta nézeteim – amelyekhez hasonlókat a tengeren túl csak Boba Imre professzor képviselt – amerikai, osztrák, nyugatnémet és bolgár megerősítést nyertek. Magyarországon az említett szegedi konferencia nagyon pozitív vitával zárult e téren, Kristó Gyula és Erdélyi István könyveikben osztják véleményemet. Egy magyar régészről tudok, ifj. Szőke Miklósról, aki elméletemmel nem ért egyet. Foru Senga japán történész nem a források, hanem a feldolgozások alapján is felismerte a hagyományos szlovák szemlélet tarthatatlanságát. Otthon az 1977-ben szükségesnek nyilvánított objektív polémia mind a mai napig várat magára. Nem nyitott, hanem lezárt kérdésnek, mondhatnám tabunak tekintik. Immár harmadik évtizede terjesztik a Nagymoráviával kapcsolatos forrásoknak ellentmondó, nem egyszer a Kárpát-medencén kívül eső területekre vonatkozó adatok adaptálását tükröző elméletüket. Szent Metód halálának 1100. évfordulóján, 1985-ben minden konkrétum említése nélkül az ideológiai diverzió címkéjével illették a hivatalostól eltérő tudományos nézeteket a szlovák szaksajtóban. Érveimmel kapcsolatban a tízéves hallgatást a vitaképtelenség bizonyítékaként fogom fel. Magam az elmúlt évben a Csehszlovák Tudományos Akadémián számoltam be folyamatos, e tárgykörbe vágó kutatásaimról.
(Méry János)
