A Csemadok Országos Elnöksége 2023-ban felújította az egykor sikeres anyanyelv hete rendezvénysorozatát Anyanyelvi Napok címmel. A rendezvény november 13-tól, a magyar nyelv napjától december 16-ig, Kodály Zoltán születésnapjáig tart. Ez idő alatt a Csemadok által szervezett összes rendezvényen elhangzik az üzenet. Tavaly Szakonyi Károly író, a nemzet művésze írását osztottuk így meg, idén Dudás Károly vajdasági újságíró, író gondolatait ajánlja felolvasásra a Csemadok.
Mért pattanna el?!
Felvidéki barátaimnak a magyar nyelv napján, testvéri szeretettel
Első kép
Több évtizeddel ezelőtt egyik legmostohább sorsú szórványközösségünk, a szerémségi magyarság meghatóan szép ünnepén jártam, ahol egy helybeli kislegény magyar ruhába öltözve verset mondott. Nem is akármilyen verset: az Anyám tyúkját. A boldog gyermekkorunkat felidéző bájos Petőfi költeménynek már a legelején, annál a két sornál, hogy Lám, csak jó az isten, jót ád!/ Hogy fölvitte a kend dolgát! észrevettem, hogy a kislegény egy szavát sem érti a versnek, amelyet pedig oly nagy lendülettel és lelkesen szaval. Bemagolta, szép rendesen megtanulta, s annak rendje és módja szerint elő is adta. Az ünnepséget követő beszélgetésünk során – amelyet természetesen szerb nyelven folytattunk – aztán megerősítést is nyert, hogy valóban nem beszéli édesanyja gyönyörűséges nyelvét. Szerb környezetben élő, otthon is szerbül beszélő szülei nem tartották fontosnak, hogy gyermeküket és magukat egy felesleges nyelv megtanításával gyötörjék. Pedig igazán szép magyar neve volt a kislegénynek.
Igen, ezt tette velünk Trianon, a sok évtizedes kisebbségi létben való vegetálás, Tito mintaországának fondorlatos módszertana, ahol pedig papíron még a kellemetlenül hangzó kisebbséget is nemzetiségre cserélték.
Nekem ott, azon a szerémségi ünnepségen óhatatlanul Pál apostol egyik levelének intelme jutott eszembe, amelyet akkoriban készülő elbeszélésem mottójaként szándékoztam felhasználni: ,,Hogyha nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen énelőttem.’’
Második kép
A fenti történetnél néhány évtizeddel még korábban, a hetvenes évek legelején, pályakezdő újságíróként jártam a Szerémséget, s ott a Tarcal-hegység – mai nevén Fruška gora – lankái alatt megismerkedtem legbeszédesebb nevű Kárpát-medencei településünkkel, Maradékkal. Történelmével, embereivel, akkori állapotával, s azt hittem akkor, mélységesen szomorú jövőjével is. Abban az időben szűnt meg az utolsó magyar tagozat az iskolában, került lakat a magyar művelődési egyesület ajtajára. A temetőben a sírkövekre többnyire már csak cirill betűkkel vésték fel az elhunyt maradéki magyarok nevét, s szerb nyelvű szöveg hirdette, hogy Ovde počiva, vagyis hogy Itt nyugszik Viktorija Irge, Žuljević Janoš… Igen: lehull nevedről az ékezet.
Elvégeztetett, gondoltam akkor. S ott a maradéki temetőben eszembe jutottak egy másik szórványközösségünkben szolgálatot teljesítő lelkész méregkeserű szavai: ,,Azért rendelt ide bennünket az Úristen, hogy ezeket az utolsó magyarokat elkísérjük a végső beolvadásig.’’
Harmadik kép
Közelmúlt. A magyar kultúra napja közeledik, egyik legbensőségesebb, legmélyebb gyökerű ünnepünk, s én Csoóri Sándort meg Kányádi Sándort olvasok, no meg a szerémségi Maradékra készülök hetilapom, a Hét Nap élőújságjára. (Erre mifelénk, a déli végeken élőújságnak nevezzük azt az ünnepi alkalmat, amikor az újság munkatársai és művészbarátai műsoros est keretében találkoznak olvasóikkal.)
Mostanra már új értelmet nyert, még beszédesebbé vált a falunév: bizony, maradékká lettünk mindannyian. Mi itt a Délvidéken az egykor hatalmas egész, Trianon után pedig még több mint félmilliós nemzetrész maradékává. Jó, ha vagyunk még kétszázezren. Ennyiünk számára kell újságot kiadnunk, folyóiratokat, könyveket megjelentetnünk, rádió- és tévéműsorokat készítenünk, színházat, filmet csinálnunk, nyelvművelő napokat, művelődési rendezvényeket szerveznünk – kultúrát őriznünk, kultúrát teremtenünk.
Vajon a kultúránk is maradék-kultúrává töpörödött? – fogalmazódik meg bennem a gyötrő kérdés, mint ahogy mi maradékká őrlődtünk az elmúlt évtizedek kegyetlen malomkövei alatt.
Aztán éppen ott Maradékon, az isten háta mögött, lapunk élőújságán születik meg a válasz, jobban mondva megtörténik a csoda. Ismét megtörténik, ki tudja, hányadszor már. Bekövetkezik a kegyelmi állapot, amelynek az ember csak ritkán lesz részese életében.
A művelődési házat, ifjúsági otthont – nevezzük akárhogyan – zsúfolásig megtöltik a szerémségi magyarok: jönnek, egyre csak jönnek a maradékiak, a satrincaiak, a dobradóiak. S a csillogó meg bepárásodott szemek láttán megállapíthatjuk: a baljós jelek ellenére nincs még minden veszve. Még itt, a legelhagyatottabb végeken sem. Van még miért, van még kikért munkálkodnunk.
S hogy mi idézte elő Maradékon ezt a kegyelmi állapotot? Mi más, mint kultúránk: elpusztíthatatlan, betilthatatlan, legyűrhetetlen magyar kultúránk. Amely a legmostohább időkben is szárnyalni, álmodni, alkotni, reménykedni tanított bennünket. Megmaradni a legkülönfélébb módon.
Amikor messze földön híres kis mesemondóink szájából elhangoztak a nagyszülőktől tanult furfangos mesék, az anyanyelvükben már jócskán meggyengült emberek minden szót értettek, lelkük érzékeny vevőkészülékével minden dallamot fogtak. S csak magukban vagy maguk elé suttogva együtt szavaltak, énekeltek az előadókkal. Mert a versek is, a dalok is, a mesék is őnekik és őróluk szóltak. Őértük. S ültükben is együtt táncoltak a saját soraikból kikerülő ügyes néptáncosokkal, mégpedig úgy, ahogyan azt Kányádi Sándor Fekete-piros című versében oly szívszorítóan mondja:
Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.
Mert a lábukban, a lelkükben ott az ősi mozdulat. Még ott van.
Mindezek után talán megkapjuk a választ arra a korábban feltett gyötrő kérdésre, hogy maradék-kultúra, töredék-kultúra-e ez a mi kultúránk, silányabb-e más, szerencsésebb csillagzat alatt született közösségek kultúrájánál? Már hogy lenne az. A szerémségi magyarsággal közösen összeállított művelődési műsor színvonal és lélek tekintetében megállná a helyét bármely budapesti vagy vidéki előadóteremben. Mert ahogyan Lőrincze Lajos tanár úr az ilyen pillanatokról utolsó könyve címével mondja: megnől tőle az ember szíve.
Negyedik, vagyis zárókép
S ahogy most e lélekig hatoló maradéki együttlétünket felidéztem, a múlt ködéből előbújik egy másik, reményünket erősítő régi pillanat.
Makovecz Imre templomépítés ügyében járt nálunk a déli végeken, s beszélgetés közben elmondott egy lélegzetelállító történetet világraszóló sevillai magyar pavilonja építéséről. A tetőszerkezet felemelésekor megkérdezte a székely építőmestert, hány főzött-hajlított fenyődeszkát hoztak magukkal Erdélyországból.
– Ahányra szükség van, főnök. Eggyel se többet, eggyel se kevesebbet.
– És mi lesz, ha egyik elpattan?
– Mért pattanna el?!
Ezt kérdezem most én is, több évtizeddel a történet meghallgatása után, a magyar nyelv napján.
Mért pattanna el csodálatos anyanyelvünk, egész életünket bearanyozó, elviselhetővé tevő, bizony másokban néha irigységet is ébresztő magyar kultúránk, ha ennyien törődünk vele, ennyien vigyázunk rá szerte a Kárpát-hazában. S ha van Valakink, aki odaföntről és őrködik felette, őrködik felettünk.
Dudás Károly
