Uram, gyakran elcsodálkozom, milyen végére mehetetlen a szereteted, miként a tengermélye. Az égig ér, hűséged pedig a fellegekig (Zsolt 36,6). Azt már meg sem merem kérdezni, miért adsz lelked égi javaiból, mennyei kincstáradból nekem is annyit, hiszen sokban hasonlítunk atyáinkhoz, eleinkhez, akik csak akkor tudtak átlépni az Édenből kiűzött emberpár évezredes árnyékán, amikor kegyelmed naptámadata áttörte bűnörökségüket.
Mert hogy minden kegyelem, a Te kegyelmed.
Ez az, amit átélhettem, átélhetünk, amint erdélyi dalnokod, Reményik Sándor fogalmazott Rólad, rólunk:
„A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem”.
Kegyelem, hogy zsoltáros korban lépkedve („Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” – Zsolt 90,10) időt, csendet, sorsszemlélő visszatekintést adtál nekem is, s alig számba vehető 76 évnyi kegyelemtengert, végtelen irgalommezőket láttatsz belső szememmel.
Átfogni sem lehet emberi tekintettel, de a Te Szentlélek-pillantásodban ott van minden érett kalász, vagy letiport zsenge hajtás, irgalmat kapott fügefa is. Köszönöm, hogy minden fűszálat – kiégetettet, zsendülő zöldet – számon tartasz. És elhordozol, sőt hordozol. Lehet-e ezért kevesebbet felajánlani Neked, mint életáldozatot? Nem véreset és elhalót, hanem alkotót, élőt, s legalább egy évnyit most kévébe kötve odahelyezni jóságod, szentséged képzeletbeli oltárára, a fenséges és titokzatosan szép üvegtenger elé, a trónod előtt állónál, a kristályhoz hasonlónál (Jel 4,6). Hiszen gyermekségem óta gyönyörködtettél József álmával (1Móz 37,6-7): „Éppen kévéket kötöttünk a mezőn. Az én kévém fölkelt, és állva maradt”. Sokszor jártam úgy, miként drága Igéd tapintatával Ruth, aki egész nap szorgalmasan szedegette a kévéket, ám amikor nem lelt többet, átélte a megajándékozottság csodáját. Hiszen a bethlehemi Bóáz megparancsolta szolgáinak: „Szándékosan is húzogassatok ki neki a kévékből, és hagyjátok ott, hadd szedje föl, és meg ne szidjátok!” (Ruth 2,16). Lelkem mélyéig megindít gondoskodásod Uram, mert bizony nem ritkán éltem át életem búzamezején, hogy másoktól – szándékosan, véletlenül? –, de hiszem, hogy akaratodra otthagyott kéveszálakból éltem, túléltem a taroló napokat, helyzeteket és embereket. Legyen minden kihúzott, otthagyott kéveszálért élethálám a Tiéd, egyedül a Tiéd.
Most, amikor újra elhozod a Rád várakozás négy emlékhetét és a megélt ezernyi találkozások, s a mai Úr érkezése pillanatokat, amelyek a napi sár-, és szennycunamin, a Szodoma-Gomora szintig süllyesztett köztrágárságon átemelő transzmateriális segedelmedet.
Csak a kibeszélhetetlen lelki hódolás oratórium- és fúgaakkordjaival mondhatom el Neked és mindenkinek: „Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza” (Zsolt 126,5-6). Nemcsak a kéveemelés örömével, hanem az életünket kéveként emelő drága kegyelem fölötti örömmel jövök Eléd ezen az adventen. És egybekötöm ez évi kévéimet, mint Lelked indításaira figyelő lelkű ember. Mert íródeákodként ebben az esztendőben is jól befogtál szolgálatodba, sokat bíztál rám. Számadásra összeszedegetem 2024. esztendei kévéimet, és zengem neked prófétád, Ézsaiás Igéjével: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van; a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! Te megsokasítod e népet, nagy örömöt szerzel néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével” (Ézsaiás 9,1-3). Ezek az adventszentelő Igék kötik egybe terméssé érett kéveszálaimat ez esztendő búzamezejéről. Hadd tegyem szent orcád elé, Uram, s köszönjem meg, hogy nem hullott szét oldott kéveként életem, életünk, házunk, hazánk, egyházunk, nemzetünk, s teremtett planétád.
Köszönöm, miként a fenti fotók mutatják, hogy 2024-ben megírhattam a pozsonyi Felvidék.ma online újságnak közel 120 cikkemet, amelyek Szentlelked világosságot árasztó munkájaként fakadtak írnokod lelkéből-elméjéből.
Köszönöm, hogy a Confessio című református folyóiratban megnyitottad a tiszteletadás lehetőségét korunk korszakformáló keresztyénei előtt, akikkel interjút készíthettem: halála előtt Jürgen Moltmann professzorral, a remény teológiája és etikája megalkotójával, Christoph Stückelberger svájci református etikaprofesszorral, a globethics.net világháló megalapítójával, Michael Welker heidelbergi református professzorral, a Szentlélek teológia megújítójával. És Erdélyi Géza felvidéki nyugalmazott püspökkel, aki imáival, egyházkormányzó bölcsességével átmentette felvidéki református egyházadat a változások viharai közben a megmaradás partjára.
Közben nem várt, szép pillanatokat is adtál.
Így Ferenc pápa levelét, aki miután kézhez vette „Krisztus és Kálvin Kínában” és „Léterő-Erőnlét” c. könyveimet, s ezek olasz-angol leírását, egy hónapon belül levelet küldött, melyben nemcsak megköszönte ezeket, hanem apostoli áldását is kifejezte családomnak, és főpásztori imáiba foglalta életünket. Rendkívüli meglepetés, amiként csak Te tudsz ajándékozni, Uram. És sorra jöttek a rendkívüli alkalmak, amikor íródeákodként messzebbre is tekinthettem. A Dunántúli Református Egyházkerület Pápán megjelentette bekötött formában Krisztus és Kálvin Kínában publicisztikai gyűjteményemet.
A Károli Gáspár Református Egyetem Politikatörténeti Kutatócsoportja projektjének keretében megjelentették Szabadság-Hatalom-Lelkiismeret c. kötetükben (szerk. dr. Szabó Zsolt) Hermann Ehlersről, a német és a nemzetközi keresztyéndemokrácia korszakos protestáns teoretikusáról és közéleti vezéralakjáról írt tanulmányomat. A KDNP Protestáns (Szellemi) Műhelye pedig VI. füzetében (Mesterséges Intelligencia – Megértés, felelősség, cselekvés – szerk. dr. Birkás Antal) publikálta nagyobb tanulmányomat „A Mesterséges Intelligencia és mi, keresztyének – keresztyén felelősségetikai reflexiók – ökumenikus és közéleti szakdiszkusszió kezdeményezése” címmel.
Mielőtt mai divatként bárki bárdolatlan hivalkodással vádolna meg, befejezem a felsorolást. Mentségemre szolgáljon, hogy Neked mondtam el szálanként is hálát adva mindezért, Uram, mint aki tudja, hogy nem nagy általánosságban, hanem nagyon konkrétan fogunk majd számot adni Neked a bennünk élő reménységről („legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek” – 1Péter 3,15), életünk végső nagy mérlegkészítésénél is.
Mindezt megelőzve nagy köszönettel tartozom mindazoknak, akik szakmai, testvéri, kollegiális, családi figyelemben és támogatásban részesítették egész évi szolgálatomat, istentiszteletemet az ősi keresztyén jelmondat értelmében: Ora et Labora – munkával is dicsérve az Urat, Istenünket, minden tökéletes ajándék adományozóját. Őneki legyen dicsőség mindenkor, most és mindörökké. S.D.G.
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
