Észre sem veszik sokan, mekkora aránytévesztésben, lényegvesztésben élnek. Milliók ünnepi vásárlási lázban izzanak, ami pislákoló, halvány visszfénye a lényegnek. Harsog minden létező felületen a karácsonyi jókívánság, legfőképpen árureklámokon. Beszélnek a szakemberek arról, mennyivel lesz nagyobb bevétel idén az adventi vásárokon, piacokon a tavalyinál. Benyomul hívatlanul laptopunkra a szöveg: brutális fényözön az ünnepekre. Nem folytatom az ámítás rafinált eszközeinek sorolásával. Kérdésem csak ez: hol marad a lényeg? Jézus?
Beszorítja a reklámpszichológia a lelkek orvosát, a világ Megváltóját a templomokba vagy a Jézuskás-hamis gyermetegségekbe? Ki veszi észre a fénycsodák, az aranyérmékből felépített műfenyők, sőt az egész fényszcenáriót kreáló látványadvent, látványkarácsony show-műsorában azt, amit Reményik Sándor Kolozsváron 80 éve meglátott: „Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled,/S olyan közel jön, szépen mosolyogva,/Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.” (részlet Reményik Sándor Kegyelem című verséből)
Mekkora aránytévesztésben, lényegvesztésben élünk?! Emlékszem még arra, voltak évtizedek, amikor a lényeglopás ideológiai és közbeszéd szinten így jelent meg: fenyőünnep, Télapó-karácsony. Félve vagy inkább nem is említették Jézust. Akkor megfélemlítésből, ma a biznisz-bálvány előtti önkéntes hódolásból hallgatnak Róla.
Persze bizonyára ma is, mint 50-60 éve, vannak kivételek. Számosan, de talán nem elegen. Ám a statisztikai felmérések általi szembesítés azzal, hogy a keresztyén Magyarország lakosságának alig több, mint egy harmada „gyakorló” keresztyén, durva bizonyítéka a lényegvesztésnek.
Az istendimenzió amnéziájában él népünk többsége. És a keresztyének közül hányan élik át a csodát, amit csak lélekkel, hittel, kifinomult, kiművelt érzékeny emberséggel lehet, s amiről Reményik írt: „Egy pici csillag sétál szembe véled”?
A személyessé vált, lelkedre hangolt, halk Csodát? Amiről a Kr.e. 8. században élt próféta, Ézsaiás ezt írta vágyakozó, várakozó lélekállapotban: „Egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk. Az utalom az ő vállán lesz, és így fogják hívni: CSODÁLATOS Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,2). Hol marad a látványosságok ámulása-bámulása közben az emberlelket, nem csak a szemeket átragyogó csodálat? Lényegvesztésben veszteglünk.
„Istenmagányt” okozó közönyünk a mi negatív ajándékunk
A hiúság vására, a világ forgószínpadának minden évben ismétlődő, az emberiségnyi látvány-játékában mindennek ellenére mégis – kegyelemből – visszatérő adventek fölött töprengve, feltettem magamban kérdéseket. Talán a lényeg felé visszaterelőket.
Vajon hogyan tekinthet Isten, Jézus Krisztus Atyja és Fia, az Emberlétbe öltözött Isten ezekre az egydimenziós próbálkozásainkra?
Talán azzal a mélységes, minden adventi szent törekvést istenmélyen fájlaló döbbenettel, ahogyan Jézus tekintett szeretett népe szent városára? „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől… mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét” (Lukács 19,41-44).
Nem ez ismétlődik újra és újra az emberi történelemben, a személyes sorsokban nagy és kis méretekben? Vagy: micsoda lényeg-, és aránytévesztés volt, hogy amikor a nép pászka ünnepére, és a világmegváltás nagyhetére virágvasárnap Jeruzsálembe bevonuló Jézust totálisan félreértve, a tömeg önbecsapón így ünnepli őt: „Áldott a király!” (Lukács 19,38)? Aki helyreállítja Dávid trónját és Izrael méltóságát? Történelmi tévedés volt. Ő nem politikai Messiásként jött a földre.
A világ Megváltója az egész teremtett világ Megváltója! Mindez ebben az adventi önvizsgálati kérdéssorban summázódott: horizontális, éppen, olykor csak kicsit is az anyagiasság fölé emelkedő ünnepvárásunkban jelen van-e a Jézus-várás? A végtelen és örök Isten hozzánk kicsinyülésének a csodálata, amit Canterbury Anzelm azóta is felülmúlhatatlan szent töprengésében így fogalmazott meg: Cur Deus homo? Miért lett emberré Isten? Egy újszülött csöppnyiségébe hogy’ tudott beleférni a mindenségek Alkotója, a végtelen és örök Atya-Isten?
Olyan titok ez, amiről a magyar evangéliumi ébredés hívei az ír evangélista 1920 körül szerzett fenséges énekével boldogan dúdolták: „Miért, hogy Ő, kit angyalének dicsért/Költötte ránk szerelme kincseit?/Vagy mint a pásztor: elveszett után járt./Elmémmel fel nem foghatom, miért?/De azt tudom, hogy Máriától származott,/Hogy Názáretben élt/ és ott volt otthona./Így jött el Ő, a világ Megváltója”.
Ez is adventi csöndjeim üdvtitkokat leső kíváncsiságának kérdése évtizedek óta: vajon az örökkévalóságban, az Atya-Fiú-Lélek tökéletes közösségében miért született meg éppen akkor és úgy, az idők teljességében a szent dekrétum:
„Eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Gal 4,4-5). Mitől lett akkor és ott, 2000 éve az idők teljessége? Megelégelte volna a mennyei Atya a bűnhalmazt, ami hatalmas szeméthegyekként zuhant az embervilágra? Vagy az Édenből kiűzött emberiség űzöttségét, hontalanságát elégelte meg? A kaini testvérgyilkosság súlyos történelmi láncreakcióit? Szodoma és Gomora napjainkban is visszatérő teljes erkölcsi kontroll- és normavesztését? Mi indította az atyai szívet az adventi irgalomra? A válasz csak ez: „hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk”.
Az isteni lét-, és sorsszabadság megajándékozottjai legyünk. Akikben helyreáll a felborult, feje tetejére állított isteni világrend, erkölcs, életvitel. Akik a normális emberi életet az Isten Jézus Krisztusban adott, megélt normái szerint próbáljuk élni. Túlemelkedve minden pillanatnyiságon, a legrafináltabb digitális ámításokon, még akkor is, vagy éppen ezért is, ha naponta áldozatai vagyunk a digitális cselszövéseknek, hacker és egyéb, jól szervezett támadásoknak. Az Isten fiaivá hívó, formáló, újjáteremtő advent igaz és helyes arányokat helyreállító kegyelmi idejének a meghívottjai vagyunk. Mert még 2024-ben is advent a lényegért van. Ez pedig: hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15,28).
Emberváró, hazaváró adventje van Istenünknek
Adventi csendjeimben olykor így fogalmazok: Uram, Teremtőm, mennyei Atyám, milyen a Te advented? Emberiséget hazaváró örömödet mennyire növeli meg emberlétünk gyakran lényegvesztett adventje, látszatünnepe? Te milyen emberváró adventben élsz? Azt tudjuk, hogy Fiad az első, testbe öltözést felragyogtató advent után majd, amikor az idő, meg a pohár is végleg betelik, visszajössz dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat. Az embermentő első advent után az ítéletes, és egyben istendicsőséges második adventtel jössz el.
S akkor minden lényegvesztett, aránytévesztett, elrontott sorsú és minden benned hívő, nagy renovációdat, helyreállításodat váró testvéremmel együtt trónod elé állunk. Mit mondunk majd akkor? Lesz-e szavunk, imánk egyáltalán? S elég lesz-e életünk felmutatása? Ott és akkor is kegyelmedre szorulunk.
Mint minden ünnepen, hogy megtaláljuk a lényeget. Könyörülj rajtunk, hogy 2024 adventjén is átéljük mélyen, üdvösségesen: „Megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled”.
Vedd észre a Krisztus-csillagot, hogy emberléted gyarapodjék, növekedjék, tisztuljon Őáltala. „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20).
Az angol eredeti ének ITT meghallgatható.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
