A Csemadok által kiírt esszépályázat harmadik évfolyamában ismét versenyzett az első évfolyam győztese, Bukovszky Borbála, a szentpéteri Kossányi József Alapiskola és Óvoda tanulója, aki a pályázat első kategóriájának győztese lett. Hasonlóan a többi versenyzőhöz, ő is a Gyurcsó István-idézetet választotta munkájának mottójául:„… én halálig kérdezem kíváncsian, mennyit érek én, hogy itt születtem, s élek Európa kellős közepén?“
Réges-régen, valahol, valamikor, a megértésen innen, a Szeretet-hegy tövében, jámbor bárányfelhők alatt, volt egyszer egy békés színes világ. Ebben a sokszínű világban az emberek is ezerfélék voltak: Pöttyösek, Hullámosak, Cikk-cakkosak, Egyszínűek, ilyen-olyan Csíkosak. Teremtőjüknek minden minta egyformán kedves volt. Különbözőek voltak, mégis előítélet nélkül csodálták egymás mintáját. Tudták, hogy mintájukat viselni felelősséggel is jár. Évezredeken keresztül őrizték értékeit, tiszteletben tartva a másik mintáját. Akkor még mindenki büszkén a sajátját tartotta a legszebbnek „filterek” nélkül is.
A Vízszintesen Csíkosak a világrészük közepén éltek, ahol mindig együtt dobbant a szívük. Hazájuk egy hatalmas szőttes volt, amit termékeny síkságokból, gazdag folyókból, égig érő berkekből, hullámzó tengerekből, rejtélyes mocsarakból és sűrű rengetegekből szőttek. Példaképnek tekintették őket, hiszen a legösszetartóbb, leghűségesebb, legharciasabb minta volt. Semmi nem állhatott útjukba, mindig kiálltak egymásért és a mintájukért.
Bár csodaszép meseként kezdtem a történetem, de ez nem lesz egy hollywoodi tündérmese, hiszen azokban – mint tudjuk – a végén mindig minden jóra fordul, és a gonoszak elnyerik méltó büntetésüket. Sajnos ez a rideg valóság meséje, ahol a gonoszak megkapják, amit akarnak, és a jók szenvednek. Nos, jelen esetben a Vízszintes Csíkosak voltak a jók, néhány mintázat pedig a kegyetlen gonosz, akik összeesküdtek ellenük.
Olyan helyzetbe kényszerítették a Vízszintesen Csíkosakat, amiből már nem tudtak visszalépni. Elveszítették társaikat, országuk hatalmas részét, és hiába próbáltak harcolni érte, ezt a háborút már nem tudták újrakezdeni. Akaratuktól függetlenül elszakították őket egymástól.
A Vízszintesen Csíkosak azelőtt mindent kibírtak, mindennel megbirkóztak, most, hogy megfosztották őket egy jókora darabjuktól – amit máig sem dolgoztak fel –, meggyengültek. Csendben vártak, abban reménykedve, hogy egyszer még minden a régi lesz. Szerintem, ha igazságtalanság ér, azt igenis ki kell kiabálni, hogy mindenki hallja! Igaz, vannak olyan helyzetek is, amikor a bátorság abban mutatkozik meg, ha tudunk hallgatni. Nem tudom, hogy a Vízszintesen Csíkosaknak mit kellett volna tenniük, ott, akkor, azon a helyzeten lehetséges, hogy sem a hallgatás, sem a kiabálás nem segített volna.
A Vízszintesen Csíkosak más mintákhoz kényszerültek. Nos, az én büszke Vízszintesen Csíkozott őseim a Függőlegesen Csíkosakhoz. Eleinte még befogadóak voltak, vagyis mondhatjuk, hogy jól viselték egymást. Hiszen a Vízszintesen Csíkosak a két mintázat határán éltek, és mivel nagy részük hallgatott és tűrt, nem voltak zavaróak. Csak azt mondogatták maguknak, hogy majd egyszer, majd nemsokára újra kitisztul az ég. Csakhogy ahhoz, hogy szivárvány jöjjön létre, előtte számítani kell a viharfelhőkre. Ez a vihar viszont várat magára. De mindenki beleun egyszer a várakozásba, és mindenki beleun egyszer a csendbe is.
A Függőlegesek már nem bírták tovább hallgatni a Vízszintesek boldogságos csendjét. Ők csak játszani akartak. Egy sakkjátszmát. És mit szeretünk a sakkban csinálni? Hát irányítani. De mi a jobb még ennél is? Nyerni!
A Függőlegesek is csak ennyit akartak: megnyerni a játszmát. Csakhogy, mint a legtöbb játékban, itt is akadtak csalók. A Függőleges Csíkosak manipulálták a Vízszinteseket, azt hazudták, a vízszintes minta rossz, értéktelen, és csalásra biztatták őket. Még annál is rosszabbra: árulásra.
A játékban elviselem a furfangos csalást, még a vereséget is, de az árulást… nos, az árulás a legrosszabb. Még akkor is, ha kényszerítenek rá. De a legszörnyűbb, hogy voltak olyanok, akiket kényszeríteni sem kellett, csak puszta számításból átálltak a másik oldalra. Vagyis valójában nem álltak át, csak ők gondolták azt. Azt hitték, vagyis még most is azt hiszik, hogy ha átállnak a győztesnek tűnő oldalra, akkor azzal már biztosan nyertek. De ez egy hatalmas tévedés, hiszen ők sehova sem tartoznak. Ott lebegnek a szakadék fölött, és se nem zuhannak le, se nem kelnek át. Hogy hívjuk őket, azon túl, hogy árulóknak? Hmm…
Kockásaknak. Két minta keveredésével jöttek létre. Valójában Vízszintesek, de Függőlegesnek vallják magukat.
Eszembe jutott dédnagyapám egyik meséje, amit még anyukámnak mesélt gyermekkorában, a kígyókról és a békáról szólt. Tőle tudom, hogy a karosszékében ülve, „bagózás” közben gyakran elmesélte ezt a rövidke történetet…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis béka. Nem volt elégedett a fajtája körében, mindig más akart lenni. Megtagadta édesanyja tanítását, miszerint: „Ha béka vagy, légy büszke béka”! Egyszer elkeveredett a családjától, és belecsöppent egy más lényekkel teli világba, a kígyókéba. Eleinte magányos volt és szomorú, hiányzott a megszokott otthona, hazavágyott a családjához. De aztán egy borús, esős reggelen, mikor már szörnyen éhes volt, összeszedett egy kis bátorságot és elhagyta zegzugát. Élelemgyűjtés közben találkozott az egyik ott lakóval, aki „kedvesen” felajánlotta neki, hogy boldogan élhet közöttük, azzal a feltétellel, ha ő is olyan lesz, mint ők. A béka vállalta, fájdalmasan még a lábairól is képes volt lemondani – a naiv pára észre sem vette, hogy közben a lelkéről is. Idővel mégsem akart porban csúszó lenni, csakis önmaga. Vissza akart térni a családjához, de már nem tudott. Se béka, se kígyó nem volt többé.
Mikor el akart menni, a kígyók még mindig békának látták, hát a természet rendje szerint, nos… felfalták.
Őszintén, így belegondolva, dédpapa nem igazán lehetett a tündérmesék híve. Bár sosem találkozhattam vele személyesen, a történetei és az elvei mély nyomot hagytak bennem. Kiskoromban nem is tetszett a mese, csak a kis békát sajnáltam! De már értem a bölcsességet, értem, mit akart tanítani a meséjével. A történet tanulsága, hogy ez a mi békánk sehogy nem járt volna jól, mert ha ott marad, már nem békaként élt volna, hanem valami más élőlényként, egy életen át hazugságban megjátszva magát. De ha nem marad, akkor… tudjuk, mi történt. A lényeg az, hogy nem élhetünk mások között, úgy, hogy közben elveszítjük azt, akik vagyunk.
Idővel, ha nem tartunk ki az identitásunk mellett, akkor másokká válunk, vagy szétszakítanak a „kígyók”. Egy világban, ahol minden keveredik, ahol a minták összeérnek, különösen fontos, hogy tudd, ki vagy, honnan jössz, és mit viszel tovább!
A dédapám hagyatéka nem a ház, amelyben élt, vagy a tárgyak, amelyeket őrzünk tőle. Az ő igazi öröksége a gondolkodásmódja, a kitartása, a hit abban, hogy az ember értékét a mintájához való hűsége határozza meg.
És mi történt a Vízszintes Csíkosakkal? Vagy átálltak: megváltoztak, elárulták az eredeti mintájukat, és Kockásak lettek, de onnantól kezdve már nem tartoztak sehova. Vagy kitartottak, bár alulmaradtak, tűrték a sérelmeket és hallgattak. Egy idő után sok viszály alakult ki közöttük, mert a Kockásakat vádolták, hogy ők okozzák a népük folyamatos fogyatkozását. És igazuk is volt. Talán jobb lenne a helyzet, ha a Vízszintesen Csíkosak között többen vették volna a bátorságot, hogy tükröt tartsanak eléjük?
Emlékszem, volt dédnagymamámnak egy öreg, majdnem teljesen megvakult tükre. Igaz, nem is sűrűn használta, mise előtt futtában belelesett megigazítani a kendőjét. Gyakran kérdezgettem, miért nem cseréli ki, olyan fekete és rozsdás volt már, hogy szinte semmit sem lehetett látni benne. Engem zavart, mert a tükör azért van, hogy lássuk benne magunkat, nem? Miért nem vesz másikat végre? Sosem válaszolt. Egy napon, miközben a kedvenc kalácsomat sütötte, megunta a folyamatos zaklatást, és csak ennyit mondott:
„Mit nézegessem magam a tükörben? Hiszen tudom, ki vagyok. Nézze magát az, aki nem tudja!”
Ez akkoriban is elgondolkodtatott, és még manapság is. Miért van az, hogy a mai kor emberének háza tele van aggatva tükrökkel, mégis sokan nem tudják, kik ők valójában? Nem hiszem, hogy a Kockásak tükre mást mutatna, mint amilyenek valójában, hiszen a tükör nem hazudik. Eltorzított képet látnak, és nem tudják, kik ők valójában, mert más mintának tettetik magukat. Mint egy internetes fotó: mindenki látja, hogy agyonfilterezett, de valamiért mégis rengeteg like-ot kap, még követik is a posztolót.
Talán, ha évekkel ezelőtt nem lett volna egyre több a Kockás mintájú, akkor talán még vissza lehetett volna őket téríteni a saját mintájukhoz. Talán, ha többen elhiszik, az ő mintájuk is ér annyit, mint a többi, újra zengett volna a föld a dicsőségeiktől. Talán, ha másképp alakult volna, ha…
Hát, igen, ott van az a sok „talán”, ami már történelem, és ezen nem tudunk változtatni. Az élet megy tovább, mindegy, mivel állunk szemben, sosem áll meg a kedvünkért. Ezért nem ragadhatunk le a múltban, mert nem segít. Nem érdemes újra és újra elmondani a történetet a mintákról, mert úgysem változtat semmin. A mese mindig ugyanaz lesz, legföljebb néhány szó változhat benne. Átírhatom a történetet, de az már nem lesz valóság, nem fogja bemutatni a valódi szörnyűségeket, és nem fogja büntetni tetteikért a bűnösöket. Ez egy megírt mese, amelynek csak a folytatásán, vagy a befejezésén van lehetőségünk változtatni.
Ma már más idők járnak. A világ egyre kisebbnek tűnik, minden összefonódik. Tanulunk egymástól, utazunk, megismerünk más szokásokat, és ez jó. Mert ellesni a jó dolgokat mindig hasznos. Tanulhatok angolt, németet, franciát, de akkor is mindig tudni fogom, hogy melyik az én anyanyelvem. Viselhetek amerikai, francia, olasz ruhákat, de akkor is tudom, hogy honnan származom. A színészek sem vállnak azzá, akiknek a szerepébe bújnak, a maszkabálon álarcot, jelmezt öltünk pár órára, de ettől függetlenül tudjuk, kik vagyunk, és kik akarunk lenni. Tudjuk, hova tartozunk! Mert lehet, hogy a világ kockás, hullámos, vagy pöttyös lesz körülötted, de te döntöd el, milyen csíkokat viselsz!
Én tükör nélkül is tudom, hogy majd egyszer a családom milyen mintájú lesz! Egyetlen csábítgató minta kedvéért sem fogom soha sem magamat, sem a gyermekeimet más mintának láttatni. Félreértés ne essék, tiszteletben tartom a másságot, nem ítélem el, csupán a képmutatást, az árulást és azt, amikor valaki próbálja magát tettetni, eldobva a „mintáját”.
Miért hagyjuk? Tudni kell, meddig és mikor várjunk, mikor tűrjünk, mikor hajoljunk meg! De már elég a hajlongásból! Álljunk ki magunkért, vegyük fel a harcot, csatlakozzunk a játszmához, és adjunk mi sakkmattot!
… Sohasem éreztem még ilyesmit, ekkora vágyakozást valami harcias tettre, és vágyat afelé, hogy minden minta visszataláljon oda, ahova tartozik. Az „appok és filterek” nélküli világba! És ehhez nem kell háború, nem olyan harcra kell gondolni! Mutassuk meg, milyen összetartóak vagyunk, ne engedhetjük, hogy még több ember tükre meggörbüljön, vagy… tényleg felfalnak a kígyók!
Ebben a pillanatban felcsendül a fülemben egy hang, egy dallam, mely tudom, csak a fejemben szól, de mégis oly erősen hallom, mintha pár centire tőlem szólna egy hatalmas hangszóróból. A mi dalunkat hallom, a mi mintánk dalát… Hallom a fülemben csengését, nemcsak értem, de át is érzem a szavak jelentését.
Micsoda ősök! Micsoda hősök! Büszkeség tölt el. Minden sor végére érve egy könnycseppet hullatok…
Mikor a dallam befejeződik, és utolsó csengéseit hallom, leteszem a ceruzám. Befejeztem a házi feladatom. A feladatom az volt, hogy minél több ország zászlaját fessem meg. Színek, minták kavalkádja. Órák óta ezzel dolgozom, sötétedik már, mire végre elkészült az utolsó, a legszebb minta: három vízszintes sáv, a három legcsodásabb színnel. Tisztelettel szedem össze a papírlapokat, majd belerakom a táskámba, kivéve egyet. Az utolsót. A legszebbet, a nekem legértékesebbet.
Lassú mozdulatokkal az ablak elé emelem. A nap utolsó, erőtlen sugarai áthatolnak a lapon, minden egyes porcikámban érzem a remény melegét, a csíkokat, a színeket, az ezekhez tartozó ízeket, illatokat és a belőle áradó erőt.
Felállok a székemre, majd az ablak fölötti, kissé már görbe szögre akasztom a kis papírzászlót. Tudom, soha többé nem kell felmásznom, hiszen a sok közül ez az egyetlen, amit felrakok. Nem lesz fent többféle. Csakis egy. Az én mintám! A magyar minta, a vízszintesen csíkos minta!
Bukovszky Borbála/Felvidék.ma
