Egy húsz évvel ezelőtti előadás sikere nyomán írta meg Vajda Katalin az Anconai szerelmesek darab folytatását. A szereplők – korban érettebben – megmaradtak, a helyszín viszont a nyolcvanas évek végi magyar tengerre tevődött át.
Az olasz slágerek olyanok, mint a kutya és a gyermek a színpadon: nem lehet nagyon melléfogni velük. Ezt tartotta szem előtt Vajda Katalin, aki egy húsz évvel ezelőtti sikerdarab zenés folytatására szánta rá magát; így született az Anconai szerelmesek 2.
A bemutatott vígjáték az itáliai dalok igazi tárháza. Nada 1969-essanremói slágere a Mit ér a nagy szerelem?, generációk kedvence volt, Toto Cutugno 1983-ban robbant be aL’italiano dalával, s a nők megőrültek az akkor már fiatalsága delelőjén túljutott, rekedtes hangú dalnokért. Adriano Celentano sem volt igazán a bel canto műfaj csillaga, de Azzurro száma vitte a prímet. Smúzoló amorózók dúdolták a meghódítandó hölgyük fülébe dallamát, a magyar változattal Soltész Rezső és Aradszky László aratott sikert. A kereslet-kínálat vezérelve alapján a magyarosításoknak is megjelent a vezéralakja, Vándor Kálmán.
Térjünk vissza Adriano Celentanóra! Ő az a ritka olasz személy, akinek neve a magyar nyelvújításban is helyet kapott. Ne Kazinczyra gondoljunk, inkább az utca emberére: a „Cselescsávó” a sumák fazon szinonimája lett.
Nos, a sumák fazonok a színpadon is hemzsegtek. Békés elvtárs, a SZOT üdülő vezetője a rendszerváltás időszakának sikamlós alakja, a fia, aki csak nőkben tud gondolkodni, az olasz Luigi és még sorolhatnám. A közönség magában dúdolta a számokat, a taps is sűrű vendég volt. Mégis a legnagyobb sikert (kakukkfiókaként) a csehszlovák énekes, Karel Gott nyálas slágere, a Lady Carneval aratta. Az addig kicsit háttérben játszó Békés elvtárs, azaz Götz Attila kiváló alakításával és hangjával robbant be a második felvonás elején, s ezzel meg is adta az újabb rész hangulatát.
Vidákovics Szláven rendező azon koncepciója, mely szerint a történetet slágerrel frissíti, bevált. Viszont jelentős különbséget tapasztaltam a két felvonás között. Elég vontatottan indult a cselekmény, de szerencsére a második felvonásra összeállt a darab.
A poénok hol ültek, hol nem, például megjegyzem, hogy az első rész obszcén célzásai feleslegesek voltak, viszont az úttörőnyakkendős jegyszedők, a görög „chorost” helyettesítő üde tánccsapat, és még sorolhatnám, mosolyt fakasztottak.
A szereplők hangi adottságai erősen különböztek.
A fellépők közül mindenki megállt a helyét, de kiemelem a férfi főszereplőt, Laklóth Aladárt, a női főszereplőt Stubendek Katalint, a fiatalok közül pedig Kecskés Alexist. A díszlet Horesnyi Balázs, a jelmez Fekete Katalin, a koreográfia pedig Vincze Balázs kreatívitását dicsérte, s jelentős részük volt a jó hangulat kialakításában. A zenei vezető, Bókai Zoltán derekas munkát végzett a dalok hangszerelésében és honosításában, ebben nagy segítségére volt Fábri Péter szövegíró (megérdemelte volna, hogy nevét kiírják a plakátra).
Összefoglalva, egy kedves, szerethető darabra ülhettünk be. Az októberi bemutató óta ez volt a 19. előadás, de prognosztizálható, hogy eléri a húsz éve bemutatott elődjének a százas szériáját. Mikor Velencében vagyok, megállok az Anconai szerelmesek írója, Goldoni szobra előtt. A nagy olasz mókamester vidám arca még szélesebb mosolyra válthat, ha fentről nézi a pécsi darabot.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma
