Pontosan nyolcvan évvel ezelőtt ezen a napon, 1945. április ötödikén tették közzé Kassán a világháború utáni Csehszlovákia első kormányának programját. Amely – mint ahogy azt Duray Miklós találóan megfogalmazta – nem az újjászületés, hanem a nyers bosszú programját fogalmazta meg, nyíltan kimondva, hogy a „a németekkel és a magyarokkal szemben szerzett szörnyű tapasztalatok miatt” tartós, végleges beavatkozásokra van szükség…
A többi – mondhatnánk – már történelem. Azonban nem az, sajnos nem. Hiszen
a program – mely a magyarok kollektív bűnösségét is kimondta – megvalósítására született rendeletek, a Beneš-dekrétumok nemcsak máig a szlovák jogrend élő részei, de 2007 szeptemberében a szlovák parlament határozatban is megerősítette, s ezt azóta sem vonta vissza.
Mint cseppben a tenger, úgy jellemzi ez az egyetlen határozat mindazt a szellemiséget, amire a (cseh)szlovák államiság a 2. világháború után épült
Így szólt ez a 2007-es határozat:
„A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa
- nem felejtve a II. világháború áldozatainak szenvedéseit,
- elítélve a kollektív bűnösség elvét,
- elutasítva a szlovák és csehszlovák szervek törvényeinek, dekrétumainak, szerződéseinek és egyéb háború utáni döntéseinek megkérdőjelezésére és felülvizsgálatára irányuló kísérleteket, amelyek a háború utáni vagyoni és jogi rendezés megváltoztatását jelentenék,
- tiszteletben tartva a győztes és a vesztes államok közötti Egyezményeket,
- figyelembe véve az 1946. február 27-i Egyezmény a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcseréről, az 1947. február 10-i Békeszerződés Magyarországgal és az 1949. július 25-i Csorba-tói Egyezmény rendelkezéseit,
- óhajtva a jószomszédi kapcsolatok fejlesztését a Magyar Köztársasággal,
- törekedve az Európai Unió integrációs folyamatának folytatására, és szilárdan elhatározva, hogy lezárja a II. világháború befejezésével, valamint annak eredményeivel összefüggő kérdések megnyitását, kinyilvánítja, hogy
- a háborút követő rendezés keretében az alkotmányos, törvényi és politikai döntések más európai államokhoz hasonlóan a II. világháború és a nácizmus vereségének következményeiként lettek elfogadva, és azok a Potsdami konferencia következtetéseibe foglalt nemzetközi jogi alapelvekből indultak ki,
- a Csehszlovák Köztársaság és a Szlovák Nemzeti Tanács képviseleti szerveinek háború utáni döntései nem okozói diszkriminatív gyakorlatnak, és jelenleg azok alapján nem jöhetnek létre új jogi viszonyok,
- az ezen döntések alapján keletkezett jogi és tulajdonviszonyok kétségbevonhatatlanok, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.”
Vagyis ma, 80 esztendővel a sztálini Szovjetunióban fogant, majd Kassán közzétett bosszúprogram után pontosan ugyanolyan kétségbevonhatatlanul és megváltoztathatatlanul kollektív bűnösök vagyunk, mint az elmúlt évtizedekben mindig.
Az azóta történtek, ahogy a felvidéki magyarsággal folyamatosan (el)bántak, világosan megmutatták, hogy nincs helyünk az asztalnál, különösen nem a jogok asztalánál. Maga az alkotmány is a „mi, a szlovák nemzet”-ből indul ki, és ahogy azt a nyelvtörvénnyel kapcsolatos legutóbbi fejlemények kapcsán láthattuk, a legutolsó végrehajtási rendelet, sőt akár csak a fejben létező jogszabály-módosító ötletelések is mind-mind ebbe a sorba igazodnak. Még akkor is, ha korunk feje tetejére állt világában úgy tűnik, hogy a fenti határozat kezdeményezőjével úgymond egy csónakban evezünk és a két ország (nemzet?) közötti kapcsolatok soha nem voltak ilyen jók, mint ma.
De lehetnek bármily szorosak és életbevágóak is a közös érdekeink, s kétségkívül ezernyi szál köt bennünket össze (a közös múlt, a közös kulturális, vallási értékek, stb,) –
mindaddig, amíg ezt a tüskét nem húzzák ki (sőt, néhány évente még mélyebbre nyomják, lásd például 2007 után pár évvel az állampolgársági törvényt), nem lesz tökéletes és őszinte a megbékélés. És így tartós sem.
Pedig a megoldás, úgy tűnik, egyszerű lenne. Duray Miklós, aki egész életét ennek a moszkvai-kassai kormányprogram-szellemiség elleni harcnak szentelte, nagyon világosan így foglalta össze a meghaladásának egyetlen nagyon világos eszközét:
„A ma Szlovákiában élő – talán valamivel több, mint félmillió magyar – elsősorban azt igényli, hogy a Szlovák Köztársaság parlamentje érvénytelenítse a történelem vihara által vert magyar közösség felszámolását célzó, diszkriminatív, második világháború utáni jogszabályokat és fogadjon el a magyar közösség pozitív nyelvi, oktatási, kulturális és politikai jogait kodifikáló törvényeket.”
Félő azonban, hogy nincs valós akarat a megoldásra – egyetlen fél részéről sem. És ezek a kerek évfordulók pedig irtó kényelmetlenek – valamennyi fél számára.
A fogyás ütemét tekintve persze meglehet, hogy a századikra már nem lesz itt semmi látnivaló…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
