Április másodikára esett annak a hónapnak első szerdája, amikor is lélekben már a húsvét magasztos ünnepére, a kereszténység reményt hozó virágvasárnapjára, majd a nagypéntek fájdalmát feloldó feltámadásra mutató hitére hangolódtak azok a hívek és zarándokok, akik az Isten szolgája Esterházy János boldoggá avatásáért imádkozva fűzik évek óta a reménység imaláncát rózsafüzérbe.
A Palócföld határtalan, az Ipoly mindkét oldalán fekvő apró kis, magyar falvaiban havonként egy lelki közösségé válnak az Esterházy János tiszteletére összesereglő hívek.
Az áprilisi imahelyszín a palóc ,,hegyek” ölelésében elterülő szellemi és faluközpont, Kőkeszi volt, mely a körülötte fekvő települések, Szelény, Sirak, Gyürki és Terbegec falvak híveit is várta a község Szent Márton patronáló védőszárnyai alatti patinás, szépen felújított templomába.
A határ túloldaláról, Romhányból, Terényből, Érsekvadkertről, Balassagyarmatról és a szűkebb palóc régióból érkezett zarándokok, a távolabbi falvakba szakadt, költözött, de erre az eseményre hazaérkezett helyi hívek zsúfolásig megtöltötték a tágas templomot.
Mindez azt bizonyítja, hogy Esterházy János emlékét, istenszerető lelkületét, a szülőföld iránti hűségét és nemzetszeretetét máig őrzik az itteni tájak, házak, és emberi szívek.
A szentmisét Parák József püspöki helynök, ipolynyéki esperes, Máthé György érsekvadkerti mesterkanonok és Vagyóczki József nyugalmazott plébános celebrálta, és emelte könyörgéseinek magasába az Esterházy János boldoggá avatásáért évek óta kitartóan folytatott imádságos küzdelmünket.
Kőkeszi különleges és történelmi stációja az évek óta tartó Esterházy-zarándokutaknak, a szeretetre, és könyörgésekre felfűzött imaláncnak. Bizonyíthatóan ugyanis Kőkeszi egyike volt azon palóc falvaknak, ahová Esterházy János gyakran ellátogatott, ahol Kassára menet megállt és megpihent a helyi Magyar Nemzeti Párt egykori elnökének, Szalay Kálmánnak a házában, mely porta éppen a templom tőszomszédságában van.
Hogy ez a történelmi tény fennmaradhatott, arról Kálmán bácsi fia, Szalay Ferenc gondoskodott, aki a Palóc Társaság oszlopos tagjaként, az Együttélés Politikai Mozgalom egykori helyi elnökeként ezt feljegyezte, és a társaság időszaki kiadványába, a Jó Palócokba a kétezres évek elején egy visszaemlékezésében megírta. Ebből a levélből idézek most:
,,Drága magyar testvéreim, Drága Jó palócok!
Mivel az idő már fölöttem alaposan elröppent (1928. dec. 16-án születtem.), úgy engedjétek meg, hogy életem néhány emlékezetes eseményét leírjam nektek.
1938 úgy szeptember elején láttam utoljára a mi Kedves Esterházy János bácsinkat nálunk Kőkesziben. Ő, amikor Kassára utazott, minden alkalommal beszólt hozzánk. Jó apám a Magyar Nemzeti Párt elnöke volt Kőkesziben, és (Esterházy János) nagyon közeli kapcsolatot ápolt édesapámmal. Egy nagyon kedves, szépen öltözött úriember volt. Nekem is ott kellett lennem, ahogy Apámmal beszélgetett, és minden alkalommal egy akkori 5 koronás boldog tulajdonosa lehettem. Az nagyon nagy pénz volt abban az időben. Az ötkoronást nagyon sokáig őriztem, néha elővettem, mint aki félti, hogy eltűnik. Meg-megnéztem, mint valami isteni ajándékot, hiszen pénzhez akkoriban, mi gyerekek, nem igen jutottunk, a szüleinknek is alig volt valamennyi. Szegényesen éltünk, de az asztalon mindig volt betevő falat, a takaros kis parasztházunkban mindig rend volt édesanyámnak köszönhetően, és az udvar felsöpörve, virágokkal volt teli, mint valami tündérkert, amiért hálás vagyok a sorsnak. Régen nem volt mire elkölteni a pénzmagot gyorsan, nem úgy voltak teli az üzletek, ahogy manapság. Amikor betért hozzánk Esterházy János, apám mindig meghívott egy-két helyi párttagot is. Sokat beszélgettek a helyi politikai helyzetről, a felvidéki magyarság sorsáról, a helyi élet nehézségeiről. János, néha nagyon komolyan, néha pedig humorosan, méltó mosollyal a bajsza alatt adott mindenre értelmes, kimerítő válaszokat, néha egy kis biztatást, de soha nem éreztem, hogy el lenne csüggedve. Volt valami méltóság és isteni szeretet a szemében, ami a társaságból kiemelte, de nem rossz értelemben. Esterházy az apám által meghívott helyi emberekkel, párttagokkal is nagyon közvetlen volt. Többnyire a politikáról beszélgettek, hogy ki kell tartani a magyarság mellett, és hogy erősíteni kell a helyi szervezetet, mert hamarosan nagy változások lesznek, de én nem mindig értettem, miről is tárgyaltak, hiszen csak 10 éves voltam. Akkor kérdezte Jó Apám tőle:„Kedves Esterházy Uram, mikor fog már ez az átkozott republika összeomlani?” „Uram, pontos időpontot most nem tudok mondani, de 1-2 hónapon belül egész biztos!” És nem is tévedett sokat, hiszen 1938. november 2-án megszületett az I. Bécsi döntés, és Kőkeszi visszakerült az ezeréves Magyar Haza ölelő karjaiba.”
Bár Szalay Feri bácsi már több mint másfél évtizeddel ezelőtt visszaadta a lelkét a Teremtőnek, de máig élő gondoskodása, a helyi közösség iránt érzett fáradhatatlan elkötelezettsége, féltése, emléke megmaradt a szívünkben.
(Fotó: Hrubík Béla)
A levelet egykori barátja, Hrubík Béla, az Esterházy János Emlékbizottság tagja olvasta fel a szentmise végén, akire a halála előtt személyesen bízta azt az édesanyja által nemzeti színű cérnával kirojtozott magyar zászlót is, amivel 1938-ban, a II. Bécsi döntés és a Felvidék visszatérte után a hazatért Kőkesziben a helyiek fogadták Horthy bevonuló magyar katonáit.
Megható volt mindezt kicsit újra átélni, érezni, hogy János testvérünk szellemének megidézése annyi év után is milyen mély nyomot hagy egy kis közösség lelkében.
A szentmise a szokásos módon Esterházy Jánosért felajánlott imával és a Palóc himnusszal zárult. Az imát Csábi István, a balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Művészeti Alapiskola igazgatója olvasta fel, a Palóc himnuszt Híves István kántor, zenetanár kísérte tárogatón.
Felemelő pillanatok voltak ezek mindnyájunk számára, akik ott voltunk, akik lélekben már a húsvéti ünnepek lila bíborába öltöztettük a szívünket, hogy újra megélhessük a feltámadás reményébe vetett hitünket, hogy érezzük, a virágvasárnapok fénye és a nagypéntek fájdalma is elhozhatja nekünk, embereknek a várva várt csodát, az örök élet várakozással teli hitét.
Hinnünk kell abban, hogy imáink meghallgatásra találnak, hogy van egy isteni akarat, mely figyeli életünket és lelki küzdelmünket egy igaz emberért,
aki, mint Máthé György kanonok úr fogalmazott, már bizonyosan ott van a Teremtő Atyánk mellett, és onnan figyeli mindazt, amit mi az emlékéért, s a földi igazságszolgáltatásért teszünk.
Zárja e rövid összefoglalót Esterházy János egyik lengyel tisztelőjének, Andrzej Szypułának a verse, amely Isten szolgája Esterházy János emlékére, a magyar–lengyel lelki közösség jegyében született.
Szeretet életfogytig
(Esterházy János emlékének)
Halálig hűen szolgálni
a kereszt jelében küzdeni
üldözőidért imádkozni
az irgalom forrását megnyitni
az igazságot szeretettel erősíteni
a múlt sebeit gyógyítani
magadat Mária oltalmába ajánlani.
(Andrzej Szypuła)
Hrubík Béla/Felvidék.ma
