Polgármester, operaénekes, kántor egy személyben

Barsbaracska polgármestere a húszas éveinek vége felé járó Wurczer Péter. Vele készült az alábbi interjú.

Bemutatkozásként mit tart fontosnak elmondani önmagáról, aki egy személyben polgármester, operaénekes, műsorszervező és kántor is?

1996-ban születtem Léván. Óvodába Nagykálna községben kezdtem járni. Később, szüleim válása után Léván, a régi lévaiak által jól ismert „Kákai” villanegyed végén lévő óvodába kerültem, amely egy régi épület volt. Mindmáig emlékszem a gyönyörű faragott teraszra, amely még a régi polgári világból maradt meg.

Léván kezdtem el az alapiskolát, de a második osztálytól már Érsekújvárban folytattam tanulmányaimat. Lévát, mint szülővárosomat, imádom, és mind a mai napig nagyon szeretek ott sétálni. Mindent valami „régi szemüvegen át” látok; amikor sétálok, mindig csak szépséget látok. Imádom a lévai régi temetőt, ahol büszkén állnak a régi kripták és kápolnák. Ugyanígy szeretem a Schöller parkot, a lévai várat, a Barsi Múzeumot és a nemrég felújított régi sétányt. Nagyon szeretek járni a lévai Reviczky-házba, ahol mindenki otthon érzi magát.

Olyan családba születtem, ahol mindig tiszteltük egymást, és tiszteltük őseinket. Dédanyám mindig azt mondta, hogy az, hogy jelenleg ilyen jól élünk, teljes mértékben őseinknek köszönhető.

Hogyan került Barsbaracskára?

Négyéves koromban a szüleim elváltak, így végül oda kerültem, ami számomra otthont jelent – Baracskára. Nevelőapám családja úgy fogadott el, mint saját unokáját, és én ugyanúgy szeretem őket, mint saját nagyszüleimet, hiszen ők is az enyémek. Soha nem éreztem semmiféle különbséget köztem és a testvéreim között. Ezt most, felnőttként, különösen meg tudom hálálni. Hiszen nincs rosszabb dolog, mint amikor egy gyermek lelkét megsérti valaki – én ezt soha nem tapasztaltam.

Ha már a nagyszüleimet említettem, a Jóisten úgy akarta, hogy három legyen – anyai, apai és nevelőapai. Mindegyiküktől tanultam valamit. A baracskai nagyszüleimmel szerettem a kertben dolgozni, és ezáltal megtanultam kertészkedni, amit mindmáig szeretek. A baracskai nagyanyám a kert révén belém nevelte a szülőföld iránti szeretetet. Sokat sétáltunk, és hallgattuk a templom harangját. Ötéves koromban, egy baracskai séta alkalmával, az volt a legnagyobb problémám, hogy a kastély miért van olyan rossz állapotban – azt fel kell újítani! Úgy tűnik, már több mint 24 éve hordozom ezt a gondolatot magamban.

Lévai nagyszüleimmel is rengeteg időt töltöttem. Anyai nagyapámnak gyönyörű dolgozószobája volt, amelyet hatalmas könyvtár vett körül. Vele nagyon sokat sétáltam a városban, mesélt nekem Léváról, a régi lévai családokról, és gyakran együtt jártunk a lévai járási levéltárba. Történelmet tanított nekem, és együtt hallgattunk komolyzenét.

Apai nagyszüleim Nagykálnán laktak, ahol szintén sok időt töltöttem. Nagymamámnak virágüzlete volt, ahol sokat időztem, nagyon szerettem a virágok között járkálni. Nagyapámmal sokat beszélgettünk, és ő mesélt nekem a családunkról, arról, honnan is származunk. Rengeteg irat és kép maradt utána, amelyeket én örököltem.

Családunk már több mint 200 éve él Nagykálnán. Néhai Wurczer dédapámnak fatelepe, benzinkútja és építőanyag-kereskedése volt ott, de a családunk minden vagyonát államosították. Volt egy szép villa is, de az a háborúban megsemmisült. Nagykálnán volt egy ház, amelyet családunk 1892-ben vásárolt, és az eredeti szerződés mindmáig megvan. Ezt a házat szépapám, Lehoczky József Jakab vette meg.

Ebben a házban hunyt el 1903-ban Lehoczky Jánosné, született Számel Francziska, aki a híres magyar színésznő, Lehoczky Zsuzsa dédnagyanyja volt – egyúttal az én ősnagyanyám is. Sajnos e házat 2012-ben ledöntöttük, de mai napig van róla szép festmény.

Dédszüleim Tatabányán is éltek, ahol villájuk volt a híres Turul alatt. A régi tatabányaiak még ma is emlékeznek a „Floriancsics“ nevű gyönyörű villára. A Wurczer család Dunaföldváron élt, ahol megbecsült családnak számított. Az ő házuk a vár alatt még mindig áll. Baumgartner, Fölzer és Misschler őseim Pécsett éltek, ahol vendéglőt üzemeltettek, és nagykereskedők voltak. Családunk Olaszországból, Németországból, Ausztriából és Magyarországról származik. Anyai ágon őseim főként iparosok és kisbirtokosok voltak, de egyik dédapám híres prímás volt, saját zenekara is volt.

Minden régi tárgyat én őrzök. Én kaptam meg a családi dokumentumokat, a gyönyörű festményeket, amelyek főként a tatabányai villából származnak. Mivel Pécsett is éltek elődeim, onnan rengeteg Zsolnay porcelán maradt rám. Emellett minden antik bútort, képet és portrét is őrzök.

Térjünk még vissza a tanulmányaira…

Ahogy már említettem, tanulmányaimat Léván kezdtem, majd Érsekújvárban folytattam. Ott kezdtem járni zeneiskolába is. Később a Pozsonyi Konzervatórium diákja lettem, ahol szerencsém volt operaéneklést tanulni a világhírű Gurgen Ovsepian osztályában. Ő hosszú évekig a Szlovák Nemzeti Színház szólistája volt, előtte pedig a szaratovi operaházban szerepelt, sőt vendégszólista volt a Moszkvai „Bolsoj” Színházban is. Később a Brünni Zeneakadémiára kerültem, de idővel egyre erősebben éreztem a hazaszeretetet, ezért közelebb költöztem, és Besztercebányán folytattam zenei tanulmányaimat.

Még nem vagyok házas, de van egy gyönyörű barátnőm, aki tősgyökeres lévai magyar és szemorvosként dolgozik. Ugyanolyan „nyugdíjas lélek” mint én – míg mások szórakozni járnak, mi inkább kertészkedünk, sütünk, vagy éppen őseink sírjait gondozzuk.

Sikeres operaénekesként nemcsak hazai, hanem  külföldi színpadokon is megfordult. Hol mindenütt szerepelt?

Még a Pozsonyi Konzervatórium diákjaként lehetőségem volt sokat szerepelni. Számomra nem maga a konzervatórium volt az igazi iskola, hanem a színpad. Ott, a mély vízben tanul az ember igazán gyorsan és hatékonyan. A közönség nem arra kíváncsi, hogy éppen jó vagy rossz napod van, friss a hangod vagy fáradt, beteg vagy egészséges – ő produkciót akar látni. Bizony előfordult, hogy 40 fokos lázban, betegen kellett fellépnem, mosolyogva és énekelve. De ilyen egy zenész élete.

Sokszor szerepeltem Szlovákiában, és még a járvány előtt gyakran jártam énekelni a pöstyéni fürdőbe, amelyre nagyon szívesen emlékszem vissza. Pozsonyban rendszeresen felléptem nagykövetségi rendezvényeken. Magyarországon is sokat szerepeltem, de énekeltem már Csehországban, Szlovéniában és Ausztriában is. Többször kaptam meghívást Németországba, Olaszországba és az Orosz Föderációba, de engem ez soha nem vonzott. Meghívtak Németországba, de akkor azt mondtam: énekelni itt is tudok, nem kell azért utazni. Nem akartam itthagyni mindent.

A családot, az otthont, a rengeteg tervet, a kertet és a kedves falumat, Baracskát. Ezért végül úgy döntöttem, hogy itthon maradok. A hazai közönség mindig a leghálásabb. Nagyon szeretek énekelni kis falvakban, mert ott lehet igazán látni az őszinte örömöt. Sok idős embernek már nincs lehetősége messzire utazni a kultúráért, és amikor mi visszük el hozzájuk, az hatalmas boldogságot jelent számukra. Azt a rengeteg szeretetet, amit ilyenkor kapunk, semmi sem pótolhatja.

Mindig azt mondom, hogy külföldre elmenni könnyű, de sokkal nehezebb itthon maradni és küzdeni a jövőért. Ennek azonban van értelme. Az ember olyan életet él, amilyet maga teremt magának. Hiszem, hogy az ember szeretetből és örömből él. Ha mások örülnek, én is boldog vagyok, és ennél nincs jobb érzés.

Úgy gondolom, hogy ha valaki segít másoknak, százszorosan visszakapja azt. De ugyanígy fordítva is igaz – ha rosszat teszel, azt is visszakapod. Nem véletlen, hogy őseink ilyen bölcs mondásokat hagytak ránk. Én mindig az elsőhöz ragaszkodom.

Bizonyára meglepte művésztársait, amikor elindult Barsbaracskán 2022-ben a polgármester-választáson. Mi motiválta abban, hogy felcserélje a színpadot a polgármesteri székkel?

A hazaszeretet és a szülőföld iránti szeretet volt számomra a legnagyobb motiváció. Na és persze az is, hogy az emberek akarták és támogatták. Polgármesterségem előtt képviselőként tevékenykedtem a faluban.

Már 2013 óta rengeteget dolgoztam a közösségért – akkor 17 éves voltam. 2014-ben, 18 évesen alapítottam egy polgári társulást, amelynek segítségével sikerült felújítani az I. világháborús emlékművet, amelyet József Károly főherceg avatott fel 2018-ban.

Bogár Katalinnal, a társulás jelenlegi elnökével sikerült 2013-ban kapcsolatba lépnünk a Kelecsényi család egyik leszármazottjával, aki sajnos nemrég elhunyt. Ő volt az, aki folyamatosan visszaajándékozta a kastélyba az eredeti tárgyakat, bútorokat és festményeket, amelyeket a család a II. világháború alatt mentett meg. Így mondhatom, hogy Baracskára visszakerült az eredeti Kelecsényi-hagyaték. Nagyon sok kiállítást és koncertet szerveztünk, és újraélesztettük a község kulturális életét.

Amikor az ember ennyi sok munkát fektetett bele, lehetetlen mindezt itthagyni. Ekkor fogadtam meg  magamban, hogy indulni fogok a polgármester-választásokon.

Megválasztása  óta eltelt közel három év. Mi mindent sikerült megvalósítania ez alatt a viszonylag rövid idő alatt?

Bizony, három év nagyon gyorsan eltelt. A korábbi két polgármester rengeteget tett a faluért, amiért minden elismerés megilleti őket. Mindenki más szemmel látja a dolgokat, és én azt mondhatom, hogy főként nagy „takarításokat” végeztünk – olyan munkákat, amelyeket 30-40 éve nem javítottak, újítottak vagy cseréltek.

Sikerült teljesen felújítani a községháza földszinti részének belső tereit. Jelenleg modern csarnok és folyosó, új irodák és egy esketőterem áll rendelkezésre. Felújítottunk egy utcát, ahol az egész útszakaszt újraaszfaltoztuk, valamint a községházához vezető utat is rendbe hoztuk. A ravatalozó belső tere is megújult, és jelenleg azon dolgozunk, hogy az épület külső részét is felújítsuk.

Mindkét temetőben lecseréljük a kerítéseket – az 50 éves kapukat és drótkerítéseket elegáns kovácsoltvas kapukra és kerítésekre váltjuk. Az óvodában is számos fejlesztést hajtottunk végre. Festettünk, új bútorokat vásároltunk, és a nyár folyamán bővítjük a helyiségeket, mivel jövő évtől több gyermek érkezik. A zeneiskola kihelyezett tagozata is működik a községben, ami számomra különösen fontos volt, hogy a gyerekek számára ilyen lehetőséget biztosítsunk.

A nyár folyamán még az óvoda bejárati kapuját és kerítését cseréljük, valamint járdákat és a közlekedési játszóteret is felújítjuk. Jelenleg a kastély felújításán dolgozunk – kiírtuk a nyilvános közbeszerzést. Az első szakaszban a baloldali szárny és a bejárati csarnok teljes felújítására kerül sor. A felújítás után a balszárnyban a Kelecsényi Múzeum kap helyet, amelyet a kastély eredeti tárgyaival rendezünk be.

Várjuk a többi pályázat eredményét is – beadtunk igényléseket egy új gyermekjátszótér, egy új sétány, valamint új technikai eszközök, például egy nagy traktor beszerzésére. Emellett már van egy nyertes pályázatunk is: ősszel a kiöregedett kastélypark több mint 120 új fát kap, valamint padokat és filagóriát helyezünk el.

Nemrég sikeresen megnyertünk egy INTERREG-pályázatot az idei Kastélynapokra. Nálunk nincs falunap, hanem Kastélynap. Idén már 18. alkalommal szervezzük meg, és ezzel együtt meghirdettük a Kelecsényi Ráfael-emlékévet, hiszen ő volt az, aki 1888-ban ebben a formában átépítette a kastélyt. Idén, születésének 200. évfordulója alkalmából, egy mellszobrot tervezünk elhelyezni a kastélyparkban, valamint egy könyvet is kiadunk a Kelecsényi családról, amelyet én írok.

Ha jól tudom, azért nem teljesen fordított hátat a színpadi szereplésnek. Nagy sikerű operettműsorok szervezése  fűződik a nevéhez. Egészen pontosan?

Szabadidőmben veszek részt koncerteken és színházi előadásokon, sőt, magam is szervezek. Barsbaracskán minden évben megrendezem a Nemzetközi Operettfesztivált, illetve egy nótaestet. Léván is számos koncertet szerveztem, jelenleg pedig az I. Lévai Magyarnóta Est előkészületein dolgozom. Nagyon szeretem a magyarnótát és ezt a világot a  baracskai születésű Hajtman Lívia nyitotta meg előttem.

2023-ban megalapítottam saját színházi társulatomat. Tavaly rengeteget utaztunk, és színpadra állítottunk egy keresztmetszet változatot a Csárdáskirálynőből és a Marica grófnőből. Ez nagyszerű lehetőséget kínál, mivel így kisebb színpadokon is előadhatóak ezek a darabok.

Bár rengeteg lehetőségem lenne a fellépésre, nem vállalok annyi szereplést, mert elsősorban polgármester vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokat szerepeljek, hiszen felelősséggel tartozom azoknak, akik megválasztottak, és ez hatalmas megtiszteltetés számomra. Első a községért végzett munka, és csak utána következhet egy fellépés.

Hogyan, miképpen  találta meg Önt a kántorkodás?

A kántorkodás különleges helyet foglal el az életemben. Gyermekkoromban gyakran jártam Csiffárba a dédanyámhoz, aki minden este elvitt a szentmisére. Az oltár helyett mindig az orgona felé néztem – dédim nem győzte visszafordítani a fejemet előre, de én csak az orgonát akartam látni és hallani. Családunk mélyen vallásos, ezért gyakran jártam templomba Baracskán, Léván, Nagykálnán és Érsekújvárban.

Volt egy alkalom, amikor apukám elvitt egy gyermekmisére, ahol egy kis gitáros zenekar kísérte az éneket. Mise elején felháborodva felálltam, és azt kérdeztem, hogy mi ez, és miért nem szól az orgona – menjünk haza! Úgy emlékszem, akkor hétéves voltam.

A kántorkodást Baracskán kezdtem a helyi katolikus templomban, később pedig több templomban is lehetőségem volt játszani. Jelenleg a pozbai Szentkút zarándokhely magyar kántoraként szolgálok, hiszen 2022-ben sikerült újraindítani a magyar szentmiséket, amelyeket évekig nem tartottak ott. Léván Éder Mária a magyar kántor, ő hívott meg, hogy ott is játsszak – így már oda is gyakran járok.

Nem ritkán előfordul, hogy este hét órakor elmegyek Lévára, kinyitom magamnak a templomot, és fél tízig orgonálok. Az orgona hangja mindig különleges érzést ad, és öröm számomra, hogy ezt a szolgálatot végezhetem.

Egy Önnel kapcsolatos cikkben olvastam, hogy egészen 16 éves koráig nem tudott magyarul. Elárulná, hogy mi ennek az előzménye? Végül is, hogyan talált rá a magyar nyelvre?

Igen, sajnos sokáig nem beszéltem magyarul. Magyar családba születtem, de a nyelvet nem tanították nekem. Leginkább a felnőttek használták egymás között, és amikor nem akarták, hogy értsem, miről beszélnek, egyszerűen átváltottak magyarra.

Amikor nagyobb lettem, elkezdtek tanítani magyarul, de eleinte nem ment könnyen, és akkor úgy éreztem, hogy nem akarom megtanulni. Végül dédanyámmal titokban beszélgettem úgy, hogy senki ne halljon minket – ő lett az első magyartanárom. Később már olvasni is kezdtem, és ennek köszönhetően mondhatom, hogy elsajátítottam a nyelvet. A magyar gyönyörű és rendkívül színes nyelv. Manapság a napom kilencven százalékában magyarul beszélek.

El kell mondanom, hogy sajnálom, hogy nem magyar iskolába jártam. Ott a gyerekek sokkal mélyebb tudást kapnak. Amit a barátaim az iskolában tanultak, nekem később kellett elsajátítanom.

Bodzsár Gyula/Felvidék.ma