Megtesszük-e, ami rajtunk áll?
Pünkösd után abban a Lélek-melegségben, amit gyülekezeteinkben a konfirmandusok fogadalomtétele, másoknak a csíksomlyói zarándoklat vagy az Igét az igehallgatók szívéhez közel hozó, ihletett igehirdetés, egy spirituális cikk vagy templomcsend jelentett az elmúlt napokban, olyan spirituális erőtöbblet van, aminek az erőterében kérdések merülhetnek fel. Mi marad a hétköznapokra a tűzbölcsőben, Lélek-tűzben felizzó ünnepi pillanatok felismeréseiből (lásd e témáról szóló cikkeket itt az oldalon)? Pár kérdés átgondolására érdemes, sőt szükséges megállnunk. Például: szárba szökken-e lelki értelemben az Ige elvetett magja az életünkben, mint a mustármag, amiről ezt olvassuk: „miután pedig elvetették, megnő, és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak” (Mk 4,31-32). Azaz: érzékelhető-e Isten jelenlét-miliője és hatása pünkösd után az életünkben, a gyülekezetünkben, egyházainkban? Vagy visszazuhan minden a hétköznapi apátiába, verbális brutalitásba, aminek a szentséghez, nota bene: keresztyénségünkhöz semmi, de semmi köze! Netán Urunknak ahhoz az eszközhöz kell folyamodnia ma is, amit Ő a terméketlen fügefáról mondott? „Három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok. Vágd ki azt, miért foglalja a földet is hiába?”. Ám a vincellér így válaszolt: „Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom. És ha gyümölcsöt terem, jó. Ha pedig nem, azután vágd ki azt” (Luk 13,7-9). Hányszor kell életünk, nemzetünk számára még egy év türelmi esztendőt kérni? Megtesszük-e magunkért, gyülekezetünkért, egyházunkért, amit a vincellér kért? A túlélés lehetőségéért kapott plusz eséllyel tudunk-e még élni?
Növekedési tér a templom, a gyülekezet
Nemzetközi gyülekezet-szociológiai, hitélet-szociológiai felmérések és kutatások eredményeit tekintettem át dél-koreai református testvéreinktől kezdve svájci és holland felméréseken át egészen Amerikáig. Ahol még téma a misszió központi kérdése: van-e növekedés, s minek révén a keresztyének életében, hogy ne csak statisztikailag legyenek reformátusok, protestánsok, hanem valóságosan is? Választottakként? (Mát 22,14: sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak). A lelki növekedés kapcsán elgondolkodtató válaszok, megállapítások születtek. Ezek közül idézek most néhányat. Pünkösd után inspirációként, (ki)hívásként (post-pentecostal challenges). A legtöbb összehasonlítás (pl. a Making Space) szerint valamennyi mai keresztyén, akik a statisztikai számokat növelik, általánosságban úgy tekint a templomra, mint a lelki növekedéssel kapcsolatos kérdések megvitatásának helyére. Bár a fejlett digitális társadalmakban, országokban a pszichológiai és életvezetési tanácsadások hatására sokan nem úgy gondolnak az egyházra, mint a magányról, a szorongásról és az életcélokról történő eszmecsere, tanulás helyére, mégis az egyházat, gyülekezetet keresik, ha a lelki kérdésekről mélyebben, és a hitről kifejezetten hallani akarnak, esetleg ezekről beszélgetni. Amerikai és brit felmérések szerint a templom a legfontosabb hely, ahol szívesen beszélgetnek spirituális és hitet érintő témákról (a felnőttek 44%-a mondja ezt). Mintha másutt szinte lehetetlen lenne, vagy derogálna ilyen témákat előhozni. A templom, a gyülekezet biztonságos környezetet jelent a keresztyén hit alapvető látásainak vasárnapi és azon túli megvitatására.
Nem gondolunk reá, de érdekes befolyással van a szakrális tér, az építészet és a templom stílusának, jellegzetességeinek, illetve tisztaságának, esztétikus, jó benyomást, örömérzetet ébresztő szerepe a hitéleti kérdések előhozásában. Hogyan tükrözhetik az épület elemei és az építészet – gerendák, zászlók, faborítás, festmények, ablakok – Isten szépségét, szentségét, vonzó másságát? Mennyire van vonzó hatásuk, élményatmoszférájuk a templomtereknek, gyülekezeti termeknek, foglalkoztatóknak, s hogyan ösztönözhetnek mélyebb gondolkodásra és önvizsgálatra? Lehet azonnal felhozni hitbeli hagyományokat, el addig, hogy Kálvin és Zwingli reformátorok a képeket, de még az orgonát is kitessékelték a templomból. Azonban vizuális és virtuális térképző korunk egyetemes tapasztalata: a képek, a különleges térhatások, a templomterek formáinak élményforrást jelentő kialakítása igencsak komolyan mérhető. Építészet-, és templompszichológiai hatásforrásként. Nem kell ultramodern üvegtemplomokra gondolkodnunk. Elég, ha a rendezettség, a tisztaság, az egyszerűségben is megmutatkozó lelki ízlésesség jeleit meglátják az emberek a templomokon, gyülekezeti helyiségeken. (Szoktuk mondani: ennek a templombelsőnek amolyan tiszta református szaga van!) Egy szép, takaros templombelső itthon vagy Erdélyben, a nagyvilágban lehet olyan vonzó, mint az építészeti csúcsot jelentő japán református fénytemplom vagy a dél-koreai templomépítészeti műremek. Ha meglátszik sok apró jelből, hogy a gyülekezet szereti, s valóban lelki otthonának tekinti Isten házát. A kutatások szerint a keresztyének többsége minden generációban vágyik arra, hogy lelkileg folyamatosan növekedjen. Ezt abban a harmóniában, összhangban szeretné megélni, ami belső hittere és a külső templomtér rendezettségében, tisztaságában, gondozott igényességében valósul meg és kölcsönösen erősítheti egymást.
Kérdés: nálunk talán nem eléggé gondozott a generációk közötti élő, beszélgetős, partneri kapcsolat? Ebben a sokrétű gyülekezeti környezetnek messze nem csak esztétikai funkciója van. Fontos a lelkészek speciális missziói tervezése, találékonysága, a generációközi találkozások szervezése. Az idősebbek a beszélgetések során elgondolkodtató, inspiráló hitélményeket adhatnak át a fiataloknak, így is ösztönözhetik lelki növekedésre őket.
Az otthonosság, a „jó hozzátok tartozni” lelki kötelékének formálása
Spirituálisan valóban lelki élménymiliőt jelentenek az ünnepi igehirdetések, előkészítő alkalmak? A szószék-padok, igehirdető-igehallgató gyülekezet egyirányú mozgáshagyományából kiléphetnénk az oda-vissza beszélgetés valóban lényeges kérdéseket felszínre hozó testvéri, egymásra figyelő dialógus-alkalmainak tágas térségébe! Ha Kálvinnak annyira fontosak voltak a presbiterekkel, lelkészkollégákkal együtt tartott csütörtöki vagy pénteki esti felkészítő alkalmak, mennyivel inkább lehet ez a gyülekezettel, a mai presbiterekkel, templomba járókkal kapcsolatos belső igényünk?
Ünnepi vagy témaközpontú párbeszédes bibliaórákat, nyári gyülekezeti délutánokat lehet tartani egy-egy Ige rövid magyarázata után nyílt és őszinte beszélgetésekkel akár a templomtérben vagy a „lelki tisztaszobához” hasonlatos gyülekezeti térben, gondozott, árnyékos parókiaudvarban. Mit jelent Jézus követőjeként formálódni, mi segíthet ebben, mi motiválja ezt a növekedést? Milyen személyes vagy ma már online tapasztalatok járulnak hozzá ahhoz, vagy éppen ellenkezőleg: gátolják, hogy Krisztushoz és egymáshoz közelebb kerüljünk? Hogyan kapcsolódnak a gyülekezetről szerzett benyomásaink, pozitív élménykörnyezetként vagy éppen negatívként az Istenről kialakuló véleményünkhöz, nézeteinkhez? Halaszthatatlan kérdések. Őszinte, párbeszédes választ igényelnek. Ne halogassuk ezeket! Személyes, egyházi jövőnk minősége függhet ettől.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
