Az év ünnepkörében ismét elérkezett a mindenszentek ünnepe és a halottak napja. A keresztény világ a hónap első napján az üdvözült lelkekre, vagyis az összes szentre emlékezik, míg a második napot elhunyt szeretteiknek szentelik. Ez a két nap túlmutatva a földi léten az emlékezés, a gyász és a szeretet ünnepe.
Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) ünnepét a 4. században pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja.
Kezdetben az összes keresztény vértanúra, később „minden tökéletes igazra” emlékező ünnep a 8. században tevődött át november 1-jére, egy kelta ünnep időpontjára. Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet, amikor a tisztítótűzben megtisztult, már a mennyekbe jutott üdvözültekre emlékeznek.
Az üdvözült szentek, ikon (Fotó:Wikipédia)
A magyar néphitben és a hagyományokban összekapcsolódik a mindenszentek ünnepe a halottak napi emlékezéssel. Vidékeinken egyetlen ünnepként tartják számon, mely már napokkal az ünnep előtt kezdetét veszi. Október végén látogatókkal telnek meg a temetők, akik felkeresik hozzátartozóik sírhelyét, megtisztítják és virággal díszítik fel. Majd november első két napján ünneplőbe öltözve látogatnak el újra szeretteik sírjához, ahol gyertyát, mécsest gyújtanak, és imával emlékeznek.
Az eredetileg katolikus ünnepet és népi hagyományait más felekezetek is átvették, köztük az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerték. Az evangélikusok a mindenszentek ünnepét és a halottak napját is megtartják, abban az időpontban, mint a római katolikusok, bár nem tartozik a fő ünnepek közé. A reformátusok a szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az elhunytakról. Az ortodox kereszténység ünnepi naptárában több halottak napja is szerepel. A bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton ünneplik.
Franz Skarbina: Halottak napja, 1896, részlet (Fotó: Wikipédia)
A halottak napját az anglikán egyházban nem tartják meg, bár a vallás azon irányzatai, amelyek nyitottak a katolicizmus felé, újra visszaemelték a megemlékezéseket, így november elsején és másodikán is kimennek a sírkertbe és gyertyát is gyújtanak. A zsidó hagyományokon belül a Mózes halálához köthető a halottakról való emlékezés a legerősebben. Sokan a „jom kippur” ünnepekor, a megtérés és az engesztelés ünnepén emlékeznek meg halottaikról. A zsidó hagyomány szerint virág helyett köveket helyeznek a sírokra.
A kegyelet és az emlékezés virága az európai kultúrában a krizantém, az őszi virágok királynője, mely szépsége és sokoldalúsága miatt számos jelentéssel és értelmezéssel bír.
A krizantém a Leucanthemum nemzetséggel rokon, az őszirózsafélék családjába tartozó, 37 fajt számláló, többnyire Kelet-Ázsiából származó növénynemzetség. Neve görög eredetű, aranyvirágot jelent. A krizantémok az ősz utolsó virágai, de számos, korábban nyíló változatuk is ismert, amit klasszikus temetői virágként ismernek tájainkon. A hűvös őszi napokon ezek a virágok hosszan díszítik a temetőket.
A németszőgyéni temetőben (Fotó: Berényi Kornélia)
Mindenszentek és halottak napján a legtöbb ember krizantémot visz elhunyt szeretteinek a sírjára, mivel ez a virág erre az ünnepre nyílik ki teljes pompájában.
A keresztény ember imája az elhunytakért mindig a húsvéti feltámadás reményében történik. Az Evangélium ígérete, az élő Istenbe vetett hit, a bizonyosság az Ő szeretetében, ami végigkíséri a hívő ember életét, mely az Úr Jézus ígérete szerint a halálon keresztül az örök életbe vezet. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” (Jn. 11,25)
Némethy László: Krisztus-szobor, Debrecen, köztemető bejárata (Fotó: Wikimédia.commons)
Veszteségeink fájdalma és szomorúsága mellett, a lélek halhatatlanságában, az örök élet hitében reménykedünk. A Krisztusban való hit megerősít abban, hogy a halállal nem ér véget az élet, és a holtak lelke tovább él: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek.” (Jn.14, 1-2)
Az elhunytakra való emlékezés, a lelkük üdvéért mondott ima és a gyertya fénye nem más, mint az a lelki koszorú, mely láthatatlanul köt össze eltávozott szeretteinkkel. Miként Pilinszky is írja: „A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…”
Forrás: Wikipédia, katolikus.hu
Berényi Kornélia/Felvidék.ma
