A vakfoltnak van orvosi és általános olvasata. A hit világában is. Olyan hiányterületet jelölünk e szóval a személyiségben, a tudásban vagy a gondolkodásban, ami még nincs feltárva vagy megmagyarázva. A keresztyén szótárban valamilyen fogalomnak, Isten-, emberközi kapcsolatnak a feltáratlanságát, hiányait jelöljük e szóval.
Sok évszázada tud a keresztyén teológia arról, hogy az istenismeretnek és az önismeretnek is vannak vakfoltjai. Egyesek ezt istensejtelemnek, istenderengésnek nevezik. Hiszen mi még nem a látás, hanem a hit fázisában élünk a földön, így részünk az istenismeret, a hit is, mely ahhoz bőségesen elég, hogy a vakfoltok homályából kiléphessünk a világosságra. Ez az átlépés az istenhomályból a hit napvilágára legszebb és legdrágább élményeink, léttapasztalásaink kristálygyöngye.
Mégis olyan ritkán beszélünk e nagyszerű, életfordító személyes exodusról, istenképűségünk kardinális kérdéséről, földi létezésünk, protestáns, keresztyén hitünk minőségjeléről.
Alig tagadható, hogy emberi létünk, személyes sorsunk is nálunk erősebb, hatalmasabb erőterek vonzásában-taszításában mozog. Augustinus egyházatya híres, közel 2000 éves kategóriája szerint az Isten városa és a Sátán városa küzdelmei között valósul meg az emberlét.
A reformátorok az istenképűség kontra sátánképűség kategóriájával jelölték ezt, az imago Dei és az imago Diaboli harcával. A 20-21. század a hitvalló és a hittagadó emberi küzdelmek tapasztalataival szól erről. Lépj ki a fényre lelki értelemben! – ez is lehet szürke novemberünk, rövidülő napokat hozó adventünk hívószava. Lépjünk ki a fényre, minél többet felfedezve az emberi istenképűség csodájából, a vakfoltok felszámolásáért.
Létminőséget befolyásoló titkokról lutheri humorral
Évmilliókkal, ezredévekkel ezelőtt elhangzott a kardinális, létminőséget meghatározó Ige: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá… megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (1Móz 1,26-27).
A léttitok fejtés, ennek boncolása a kijelentés nyílt, egyszerre csupa titok beszéde nyomán indult be a minden mesterséges intelligenciát felülmúlóan. Mi itt a lényeg?
Mi az emberi istenképűség lényege? Ezzel a titokkal magam is kivált a reformátoroknál szembesültem. Ők gyönyörűen világos, tiszta fogalmakkal kommunikáltak 16–18. századi szent tudományos műveikben. Ezt a csodafejtő teológiai bölcseletet kristálytiszta latin fogalmakkal írták le. Évtizedekkel ezelőtt másfél éven át próbáltam előadásaimon a révkomáromi Selye János Egyetem Kálvin János Hittudományi Fakultásán felhívni erre a hallgatók figyelmét.
A humort és a gondolatok szépségét bőven árasztó Luther fogalmazása megragadó: „Isten képmása, aminek hasonlatosságára Ádámot megteremtette, a legdicsőségesebb és legnemesebb dolog a világon, hiszen a bűnnek egyetlen kiütése sem mutatkozott Ádám értelmén és akaratán, hanem mindkettő tiszta volt. Az értelem egészen tiszta, az emlékezés egészen éles, az akarat egészen őszinte, amit a nagyon szép és biztos lelkiismeret ölelt körül, halálfélelem és minden aggodalmaskodás nélkül… Ádámnak a szemei a bűneset előtt annyira élesen és tisztán látók voltak, hogy velük még a hiúz és a sas látása sem versenyezhetett. Sőt sokkal élesebb volt látása az oroszlánokénál és a medvékénél is”.
Nincs semleges állapot: vagy Isten-képűség, vagy Sátán-képűség
Luther figyelmeztet a nagy veszedelemre is: ha az Isten-képűség megsérül vagy elhomályosul, azaz az emberi lét Isten-megalapozottsága a bűn következtében megsérül, összetörik, akkor az Isten-képűséget azonnal a Sátán-képűség veszi át az emberben. Az állandó rosszakarat és a rendetlen vágyak jelzik a Sátán-képűséget, amelyek még nyugodtan aludni sem hagyják az embert.
A bűneset utáni Ádámban pár pillanat alatt évmilliókra, történelmi és globális méretekben odaveszett csaknem minden, ami élhetővé tette az életet.
A gondolkodás, az érzésvilág, az akarat átfordult önmaga ellentétébe. A nyeregbe Isten helyett a Diabolosz ült, s oda hajtotta az embervilágot, ahová az valójában nem akart menni. Emil Brunner 20. századi svájci református teológus volt az, aki Isten helyreállító akaratát megfogalmazta az istenkép-romboló Sátán-munkájával szemben.
Kimondta, istenképűségünknek két alakja van: a formális, illetve a materiális, valóságos istenképűség.
De mindkettőnek köze van Istenhez, akárhogy tagadta is ezt az emberiség állami vagy személyes ateisták kontráival, szellemi kalandjaival, korszakos vakfoltjaival. A vakfoltok fölött mégis a napfoltok lettek győztessé. Hogyan?
Istennek hátat fordítva is az Ő színe előtt – az istentagadás képtelensége
A formális istenképűség elveszíthetetlen, mivel ez az emberléthez tartozik, pontosabban: maga az emberi lét istenképű a Teremtő, a teremtettség okán-jogán, s az emberlét Istennek válaszoló, reszponzórikus belső jellege miatt (erről is szólnak a világvallások).
Már az Ószövetség első lapjain kiderült: az Éden-lét elveszíthető, de az istenképűség elveszíthetetlen. Isten őrzi ezt örök szövetségével. Kétségeskedhetünk, cinikusan cáfolhatja bárki, de egész teremtett létünk Isten előtt van, coram Deo, még akkor is, ha bárki megpróbálna tudatlanul, hitetlenül Istennek hátat fordítani. Akkor is színe előtt marad, miként az egész mikro- és makrokozmosz.
Az újszövetségi istenképűség az élő Igével függ össze, Jézus Krisztussal, Aki az Atya képe, ikonja a földön. Ezért aki Krisztusban van, az része az Isten- és Krisztus képűségnek. Ha bárkinek a tudatában homály borítaná is élete egy szakaszán vagy egész életén keresztül személyes istenképűségét, akkor sem marad senki sem esélytelen, hiszen még az utolsó pillanatban is lehetséges a Jézushoz fordulás, miként a kereszten annak a gyilkosnak, aki kérte: Uram, emlékezzél meg rólam, ha visszajössz. Még ma velem leszel a paradicsomban – volt a válasz. A restauratio imaginis, az elhomályosult, az összetört istenkép helyreállítása lehetséges, Jézus Krisztusban. Aki hisz Őbenne, annak a törött cserépedény hite, istentudata újra összeáll, éppé lesz, a nagy Restaurátor, az élő Ige által!
A frankfurti református gyülekezet már 1554-ben megalkotta saját gyülekezeti hitvallását. (Nálunk hány gyülekezetnek van saját hitvallása?!) Ebben hitet tettek személyes és közösségi istenképűségükről, ami a legdrágább a világon, hiszen lényeg szerint, lelkük szubsztanciája szerint ők (mi is) Istenéi. Ezért volt megtartó istenismeretük, eligazító bölcsességük, igazságos, embersegítő emberképük, humánus lelkületük. Vallották: ezeket soha senki a világon, sem Júdás-pénzzel, sem Krisztust gúnyoló hatalmi szóval, sem élvezetbe süllyedt, közömbös vagy elhízott pszichével el nem veheti tőlük.
Lépjünk ki az evangéliumi világosságra vakfoltos életünkkel, istenképűségünk helyreállítását kérve, s akkor a pokol kapui sem vesznek győzelmet rajtunk!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
