A Csemadok esszépályázatának egyik témája a szülőföldhöz való ragaszkodás, amelyet a magyar kultúra napi rendezvényen értékelt ki a Csemadok. A felnőttek, azaz a harmadik kategória különdíjasa Csámpai László a szórványból. Esszéjének témája „A nyelv maga is erkölcs”, amely Csoóri Sándortól vett idézet.
Él egy nép a Zobor-hegy aljában, századok váltakozó derűje és borús vihara közt, ahol a megannyi megpróbáltatás már-már életforma, ösztönből fakadó tartást ad e maroknyi magyarnak, kik állnak, élnek, énekelnek, tengerártól ostromlott sziklaszigetként azon a földön, ahová az Isten teremté őket réges-régen… Mi élteti őket apáról fiúra, napról napra, megfogyva bár, de nem megtörve? Hogy áll még a végek ősi bástyája, szóljon eme írás róluk – időtlen idők nyakas magyarjai. Úgy érzem jogom van szólani példám által honfitársaim nevében, mert közülük lettem én, s magamban is rájuk ismerek.
Gyerekkorunkat a Pázsiton töltöttük. Az volt nekünk a végtelen világ. Télen-nyáron csapatba verődött az utca magyar porontya, s a közeli rét mellett építettünk bunkert és másztunk fákra, hogy lesállást készítsünk deszkából meg a fészerből rekvirált patkószegekből. (Olykor nagyapám meg is dorgált érte, mikor megcsappant a vasszögkészlete, de azért csak mégis mosolyogva nyugtázta, mikor jött a kovács patkolni, s épp csak patkószög nem akadt a háztájon). Már akkoriban is több volt a szlovák gyerek a faluban. Ők külön bandába gyűlve, a patakparton építették tákolmányaikat, próbálva eltanulni tőlünk a lesvetés csínját-bínját. Nekünk valahogy az ösztöneinkben volt mindez. Télidőben kukoricafosztás idején körbeültünk a fűtött nyárikonyhában és az öregek meséltek nekünk törökről, huszárról, honvédő bakáról, kik mindig túlerővel szemben állva, de félelmet nem ismerve védték a Hazát, az otthont adó földet. Mi volt a titkuk? A becsület, az egymásba vetett feltétlen bizalmuk és az Istenbe vetett hitük, csak menni előre, soha meg nem hátrálva küzdeni egy szent cél eléréséért.
Akkoriban olvastuk az iskolában a Pál utcai fiúkat, s amikor a tót fiúkkal (nem szerették, ha tótoknak neveztük őket) hajba kaptunk, mi mindannyian közlegények akartunk lenni. Még zászlót is varrtunk magunknak! És hősök voltunk egy-egy ütközet után, mert mindig megvédtük a várainkat. Utólag visszagondolva mennyi öntudatot adott egy kötelező olvasmány! Áldom a tanítóimat, hogy már gyermekkorunkban formálták lelkesedésünket történelmi nagyjaink iránt. Aztán a csetepaték is abbamaradtak, mert bár kevesebben voltunk, nem bírtak velünk. Mi meg békén hagytuk őket, s tán elkezdték tiszteletben tartani a mi Pázsitunkat, ahol játszottunk. Vagy egyszerűen csak kinőttük játékos éveinket.
Suhancként gyakran fölmentem nagyapámmal a szőlőbe. Sokat énekelt nekem munka közben. Most tudatosítom, mennyi reményt, tartást és erőt ad máig egy-egy újrakezdéshez egy kuruc nóta, vagy akár egy történet Szent László vitéz tetteiről. Akkoriban Szent László királyt is olyannak képzeltem el, mint a nagyapámat, aki szintén magas, erős ember volt. Verseket is tanított nekem: „Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem…” Úgy zengett öblös hangja az éterben, hogy máig átérzi minden porcikám. Aztán felnőttem.
Eltelt húsz év és sok minden megváltozott. Nagyapám lelke követte az általa emlegetett hőseink lelkét a Hadak útján. A Pázsitot beépítették és szlovákok költöztek az új házakba. Mára már felismerhetetlen a gyerekkori emlékeimben élő táj, ahol a madárzajt gyerekzsivaj töri meg egy mogyoróbotból készített, íjból kilőtt nádvessző öröme láttán. Munkába álltam. Időközben megtanultam én is a szlovák nyelvet, bár magyarként mindig háromszor annyit kellett teljesítenem, mint a szlovák kollégáimnak, hogy rátermettségem bizonyítsam. De nem esett nehezemre. Úgy tudom, egy magyar ember sokkal többet bír, mint mások. Eme meggyőződésem is kovácsolt és a javamra vált. Az idegen nyelvű környezet pedig befogadott, sőt tisztel, mert sokukon túltettem. Kitartásomról és megbízhatóságomról ismernek, éppen úgy, ahogy apámat is. Nem hátrányként éltem meg a plusz feladatokat. Eszembe jutottak a gyerekkoromban olvasott történetek. Dobó István várvédői is csak úgy kaptak tündöklő elismerést, hogy bátran beleállva a harcba a végsőkig küzdöttek a sokszoros túlerővel szemben. Bizony érdemes volt. Az összes munkatársam szlovák. A kezdeti idegenkedést, elfordulást és az óvatlan megjegyzéseket felváltotta az elfogadás, majd a megbecsülés, a tisztelet és végül a kölcsönös szeretet. Évek. Hosszú évek kitartó, türelmes munkája vezetett ide. Magyarként ismernek a szlovák sokaságban. Merem állítani, hogy egyesek jobban kedvelnek engem, mint saját honfitársukat. Sok hozzám hasonló jó magyar embert ismerek e vidéken, akik kiállták a maguk harcát derekasan, nem meggörbülve, de büszkén vállalva magyarságukat. Ahogy errefelé mondják: nyakasan.
Ám lehet, hogy kevésnek látszunk cseppként a tengerben, de kérdem én: mikor voltunk elegen? Ezer, és még annál is több éven át, mindig túlerővel szemben kellett küzdenünk a puszta létünkért, hogy igazunknak érvényt szerezzünk. Ma sincs ez másképp. Szeretett anyaországunk a kereszténység régi-új védőbástyája, s majd az utókor ítéli meg utunk helyességét. Mert hiába, a csöppnyi vér meglátszik a víz színén… Bár húsz év alatt sok minden változott e vidéken. Idegen szívű és nyelvű papok kerültek templomainkba, megéltünk már iskolabezárást is, falvaink nemzetiségi arányai is megváltoztak a betelepülők révén. Mégsem siránkozom. Ismét a múltunkból merítek erőt, mert mi már egyszer ezt is megéltük.
Tiltva volt a magyar szó. Tiltva volt templom és iskola. Mégis vagyunk! Mindig meg-megújulva önmaga porából új életre képes ébredni a magyar. Ez kirívó és a világon egyedülálló tulajdonságunk, mely anyanyelvünkből fakad. Nem számít, mennyien vagyunk, mert aki meg akar maradni, még inkább megerősödik, s az ősök útján követi azt, mit ősei is követtek.
Szüleink dédelgették bennünk a nyelvet, nagyszüleink hintették el a hazaszeretet magvait lelkünkben, és tanítóink erősítették szívünkben nemzeti megmaradásunk zsenge gyökerét egyazon nyelven. Nem fáradtak hiába. Látom kortársaimat, gyerekkori pajtásaimat. Házat építenek, családot alapítanak, fát ültetnek és kimennek a szőlőbe. Úgy, ahogyan nagyapáink is tették. S hiába, ha kevesebben, de nem sok nyúlként, inkább kevés oroszlánként állnak szilajul az ősi bástyán. Csak úgy nyakasan. Nem kesergek, mert látom, hogy nemcsak volt, de lesz is magyar élet Zoboralján. Ebben áll nagy titkunk. Erkölcsöt, tartást, hitet és erőt őseid nyelve ad néked.
Felvidék.ma
