Mindig több forrásból igyekszem tájékozódni, ilyenkor az is számít, amit tapasztaltam: vannak emlékeim a háborúból is (bár Pozsony szerencsére nem lett „Festung”, mint Budapest). Emlékszem arra is, hogy (a beneši dekrétumok értelmében) nagyapámat 75 éves korában kilakoltatták az utcára, mert magyar volt. Arra is, hogy az iskolában a szlovák gyerekek leköptek, mert „sviňa maďar”-ok (disznó magyarok) voltunk.
A gyerekek persze nem tehettek róla, nem is vettem nagyon zokon, nem személyes konfliktus volt az, a Beneš-dekrétumok üzenete mételyezte meg a nézeteket.
Engem sokkal inkább a békés egymás melletti élet érdekelt, bár ezt nem mindig (s nem mindkét oldalon) fogadták megértően.
1989-ben pedig a nagy demonstrációk idején a VPN logóját készítettem magamnak a csehszlovák és magyar színekkel, jelezve, hogy mi is itt vagyunk, és ugyanazt akarjuk. A toleranciát akkoriban ugyancsak agyonragozták, a kitűzőmet látva mégis nagyon furcsán néztek rám.
A nagy egység elég gyorsan atomizálódott, hamar előkerült a kommunista kriptosovinizmus (leánynevén szocialista internacionalizmus), s immár nyíltan nekimentek a magyaroknak. Kiderült: a magyarkártya örökzöld, nagyszerűen használható bármi probléma elkendőzésére, nyíltan, vagy burkoltan, teljesen mindegy. Napjainkban pedig már nem csak Szlovákiában, hanem az Európai Unióban is ez megy.
Azért, mert a magyarok másképp értelmezik nem csupán a szabadságot, hanem több fontos fogalmat is, amit az EU-ban sikeresen félre- és átmagyaráznak.
Jó, gondolja az ember, vannak feszült aktuális helyzetek, olyankor élesebben szoktak reagálni. Bajos akkor lesz az ilyen, ha nincsenek tekintettel a tényekre – ilyenkor attól tart az ember, hogy az illető politikusok (és a bloggerkedő, influenszerkedő, stb. sleppjük) épp akkor hiányoztak az iskolából, amikor az alapvető számtani műveleteket tanították.
Más is föltűnt. Amióta a magyar törzsek bejöttek a Kárpát-medencébe, állandón valami baj van velük. Előszeretettel emlegetik például a kalandozásokat, meg hogy mit követtek akkor el a magyarok, ami ugyan semmivel sem volt rosszabb, mint amit minden vándorló nép elkövetett (gondoljunk csak a vandálokra).
Inkább az volt a baj, hogy nagyon mások voltak ezek a magyarok, s máig föltűnően mások.
Más a nyelvük, más a kultúrájuk, a hagyományaik, népdalkincsük, törvényértelmezésük, szabadságfölfogásuk – hadd ne soroljam. A másságot minden erre vonatkozó szóvirág ellenére nehéz megérteni, főleg pedig megemészteni, elfogadni.
Ez a mostani zűrös világban is így van, minden kiélezettebben nyilvánul meg. Ez nem baj, nem szégyen, ellenkezőleg: másságunk a védjegyünk, amire büszkék lehetünk. Az is jobban látható, hogy Európának nehezen identifikálható problémája van Magyarországgal, Európa egyszerűen nem érti a magyarokat, de nem is nagyon igyekszik megérteni. Nem vagyunk áldozati bárányok, nem, de azért látni, hogy az EU agyafúrt jogi csavarokkal igyekszik (erőszakkal!) a magyarokra kényszeríteni saját, egyedül igaznak vélt véleményét.
A kérdés az, régi hagyomány, vagy újabb meggondolások alapján történik-e ez.
Vannak szlovákok, kik előszeretettel emlegetik az ólábú vad magyarok bejövetelét, itt hagyományos ellenszenv életben tartásáról van szó. Másrészt az új keletű gondokat is rém szívesen hozzák szóba, ezzel valamivel meggyőzőbbnek hitt indokra hivatkoznak – s ezt immár szinte egész Európa követi. Csak „sajnos” a magyarok annyira mások, hogy a mostani európai álértékek alapján nehezen sorolhatók bárhova.
Nemrég keletkezett egy mondás, miszerint Orbánnak nemcsak igaza van, hanem igaza lesz. A fejlemények ugyanis tényleg arra mutatnak. Meg aztán más is akad. Az úgynevezett rendszerváltás után a Nyugat hozzánk csődült, s vittek, amit csak lehetett, mint valaha Afrikából a rabszolgákat, mígnem a Fidesz kormánya ezt leállította – a fontos intézményeket, amennyire lehetett, visszavásárolta, sőt a bankokat, multikat meg is adóztatta, aminek a Nyugat bizonyára nem örült.
Nyilvánvaló viszont, hogy Ukrajnában is ezt a gyarmatosítást tervezik, akad ott még elég, ami értékes, annak ellenére, hogy eléggé összebombázták az országot: vannak ott ritkaföldfémek, kiváló a termőtalaj is. Bár azért kezd ez a visszájára fordulni: túl sokat „ajándékoztak” már oda, nehezen fog az megtérülni. Egyelőre, úgy tűnik, bíznak ebben – de meddig? Ukrajna pedig, ahelyett, hogy kézzel-lábbal védekezne a kiárusítása ellen, a drága EU-val szövetkezve Magyarország ellen fordult. Ki tudja, mivel áltatják az ukránokat a minszki, és az alá nem írt isztambuli egyezmény után. Mintha kizárólag Magyarország ellen szövetkeztek volna.
A másságot (más véleményt, megoldást) az EU szerint nyilvánvalóan nem megérteni, respektálni kéne, hanem a szemlélet diverzifikációja helyett büntetni kell.
Aich Péter/Felvidék.ma
