A felvidéki magyarok halottját, Tamás Ilonka nénit sokan gyászolják. Nem csoda, hiszen az erős hitből, emberségből és magyarságból, helytállásból és bátorságból egy évszázaddal a háta mögött is példát tudott és mert mutatni. A sajtó hasábjain, a honlapok oldalain megannyi méltatást, nekrológot olvashattunk róla. Így sok mindent tudunk a köreinkből eltávozott nagyasszonyról.
A több mint egy évszázadot megélt pedagógusról elmondták, hogy szülőföldjét sosem hagyta cserben, mégis több államalakulat polgára volt. S eme állampolgárságoktól időnként akarata ellenére is megfosztatott. Például az Osztrák-Magyar Monarchiáétól, az első Csehszlovák Köztársaságétól, a Magyar Királyságétól, a második Csehszlovákiáétól. Aztán a Szlovák Köztársaságban találta magát. S mert úgy gondolta, eme demokratikus világban bevett szokás és megengedett dolog, hogy egy szabad állam szabad polgárának több állampolgársága is lehet, felvette a magyart is.
Ilonka néni sok kudarcot megélt még ezen kívül, de mindig talpon maradt. A második világégés után férje reszlovakizálni kényszerült, őt mégis megfosztották a tanítói pályától. Aztán férje halála után kuláknak minősítették őt, elbocsájtva az iskolaügy háza tájáról. Majd újra szakmájában dolgozhatott. Igaz, volt, amikor csak pionírvezetőként, de hosszú időn át a katedrán ténykedett, nevelve és oktatva generációk sokaságát.
És jött a várva várt fordulat, a nagyvilág felé történő nyitás, s most a hazájának gondolt kicsiny ország vetette őt ki. Mert az anyaországhoz is kötődő gyökerek arra ösztönözték, hogy felvegye a magyar állampolgárságot is. Észbontó, megalázó és botrányos állapot. Egy százéves asszonyt kiközösíteni csak azért, mert ragaszkodik anyanyelvéhez, anyanemzetéhez.
Kiközösíteni azt, aki becsülettel szolgálta új hazáját is, gyermekeink ezreinek volt példaképe; oktatta őket emberségre, a tudományok alapjaira, hazaszeretetre és magyarságra. S aki mindezért megkapta az egyik legmagasabb pedagógiai elismerést, a Komenský-emlékérmet. S akinek odaítélték a Szlovák Köztársaság Aranyplakettjét is. S aki ugyanakkor máról holnapra hontalanná vált, megfosztva minden jogától; eltiltva a szavazástól, az állandó lakhely nyilvántartásától, a gyógykezelésekhez való jogtól. Hát bizony ez, nemcsak Szlovákia szégyene, hanem Európáé, elsősorban az Európai Unióé is!
Mert kérdem én: miféle pontja az e világnak, ahol ilyen rangos díjak, kitüntetések, elismerések után valakit ki lehet ebrudalni szülőföldjéről? Ezután a díjazás, a kitüntetősdi csak komolytalan játéknak, erkölcsi értékkel nem rendelkező plecsniosztogatásnak, az embert szembedicséréssel, majd fenékenbillentéssel elintéző műveletnek, csacska játéknak tűnhet. Hitelét vesztve így a komolynak hitt dolgok, s politikai játékok hálójában vergődve a bátrabb emberek. A hatalom szélfúvása veti őket ide meg oda, aztán újabb áldozatai lesznek a csapdáknak.
Tudom, szükségünk van a példaképekre, az öntudatos, bátor emberekre. De nem lenne szabad, hogy a harc, a küzdelem évek hosszú sora után se hozza meg gyümölcsét, hadi állásaikban múljanak ki embertársaink.
Ilonka néninek megadták a szép végtisztességet, ahogyan életében is kapott több kitüntetést. Kérdés csak az, mi következik ezek után? Pártkörökben, hazai és külföldi bíróságokon, jogvédő bizottságokban, az emberi méltóságra vigyázó egyesületekben, fogyó magyarságunk hétköznapjaiban?! Nem tudom, de én egyszerre vagyok büszke Ilonka nénire, és sajnálom is, ami élete alkonyán vele történt. S csak azt kérem: Áldja meg őt az Úr!
Rimaszombatban az augusztus 28-i 10.00 órakor kezdődő istentiszteleten is megemlékeznek Ilonka néniről, a gyászolók számára pedig vigasztalást, erőt és reménységet kérnek.
