A nyelv a lélek tükre, a gondolkodás és az önkifejezés, a kapcsolatteremtés meg a közeledés eszköze. Csak szeretni és tisztelni szabad: a magunkét s a másokét egyaránt. Aki a nyelvet támadja, az a szellemet bántja, az ember lelkét tapossa. Nem méltó hát arra, hogy emberi lénynek nevezzük őt, nem ragyoghat neki igazából a szellem tisztasága és napvilága.
Az anyanyelv a legdrágább kincs. Ha mostohán bánunk vele, elveszítjük, s akkor mi is elvesztünk. Önmagunk s a nemzet számára egyaránt. Ha rajta kívül még több nyelvet elsajátítunk, mi is többek leszünk. Jobb helyeken általában az egymáshoz közel vagy az együtt élők, a szomszédban lakók tanulták meg egymás nyelvét.
S most felmerül bennem a kérdés: hogy is állunk mi ezzel tájainkon? Először soroljunk fel egy-egy negatív példát. Amikor a jobb pozícióban lévő rászól a másikra, hogy miért beszél az övétől eltérő nyelven. Amikor az orvos vagy a hivatalnok nem akar betege vagy ügyfele nyelvén megszólalni akkor sem, ha érti azt s jól beszél azon. Amikor a vegyes lakosságú helyeket telerakják egynyelvű reklámtáblákkal, amikor az újonnan létesített áruházláncok üzleteiben már csak szlovák feliratok láthatók, s így szól a szolgálati hangosbemondó is. Amikor a határhoz közeli ismert fürdőhely gyógymedencéjénél több nyelven is olvasható a figyelmeztetés és az útbaigazítás, csak magyarul nem.
Sajnos, vannak a fentieknél szomorúbb esetek is. Amikor két magyar szülő gyermeke már saját bölcsőhelyén sem jár anyanyelvi iskolába. Sőt már az óvodában is, ahová beíratták a kicsi gyermeket, másképp szólnak a dalok, a mondókák, az instrukciók, amint azt otthon hallotta. Azon aztán már ne is csodálkozzunk, hogy a távolabbi tájakra került magyarok nem tanítják meg utódaikat őseik nyelvére. Így nem tudnak a nagyszülőkkel sem szót váltani. De ezen se csodálkozzunk és siránkozzunk, mert sokszor a papa és a mama még büszke is erre. S eldicsekszik, hogy ha már ő nem tanult meg szlovákul, az unoka olyan jól beszéli ezt a nyelvet, hogy már magyarul sem tud.
Aich Péter írta valahol nemrégiben, hogy nekünk anyanyelvünk népszerűsítéséből is ki kell vennünk részünket. Egyféle missziót is be kell hát töltenünk e tekintetben. S ezt csak az teheti meg, aki nem adta fel önmagát semmilyen körülmények közt. Netán maga is jól megtanulta a másik nyelvét, de nem mondott le a sajátjáról.
S most lássunk a jobb példákból is néhányat. Ha nem is sokan, de akadnak olyanok e kicsi országban is, akik kezdik tudatosítani, hogy az itt élő magyarok nyelvét tudni nem szégyen, sőt többletet is jelenthet, mert általa maguk is gazdagabbak lehetnek.
Nemrégiben Besztercebányán találkoztam apám hajdani építészmesterével, akit viccesen a cég főnöke a magyarok királyának nevezett, mert beosztottjai mind a déli tájakról voltak. S mint nekem bevallotta, egyet máig is nagyon sajnál, hogy nem tanulta meg ezt a nyelvet. Pedig annyiszor járt tájainkon: lakodalmakban, búcsúkban, temetéseken, s mindig nagy szeretettel vették őt körül az itteniek.
Valahol azt is olvastam, hogy egy fiatal diáklány, akinek felmenői közt magyarok is vannak, szándékozik nyelvünket jobban elsajátítani, és sajnálja, hogy az iskolában második idegen nyelvként nem tanulhatja a magyart.
Aztán itt van a lévai Reviczky Társulás, amely már második éve indít magyar nyelvi tanfolyamot. S bizony akadnak Léván, akik szeretnék elsajátítani ezt a nyelvet. Mert oly sokan élnek mellettük olyanok, akik ezt beszélik.
Amikor Paláston tanítottam, az akkori plébános, akinek felmenői három nyelvűek voltak, szeretett volna tökéletesebben megtanulni magyarul is. Németül ugyanis jól tudott, s ma Burgenlandban tevékenykedik, egy többnyelvű közegben. Akkor sajnáltam, hogy nem tudtam kezébe adni egy jó, idegeneknek szerkesztett magyar nyelvkönyvet. Ipolyság mai plébánosa teológushallgatóként kezdett el önszorgalomól magyarul tanulni.
Tehát akadnak ilyen példák is. S nekünk meg kell minden olyan embert becsülni, akinek hasonló törekvései is vannak. S egyszerre kell nyelvünk őrzőivé és népszerűsítőivé válnunk. Reménykedve a megmaradás és a közeledés eme lehetőségeiben is.
