Lassan véget ér a nagyböjt, amely hamvazószerdával kezdődött. Mint tudjuk, a hamu, a hamvazkodás már az Ószövetségben is a bűnbánat egyik szimbóluma volt. Kezdetben azonban az utóbbit csak a nagy bűnösök gyakorolták, mint a nyilvános bűnbánat szertartását.
Az őskeresztények ilyenkor hamut szórtak vagy szórattak a fejükre, azaz nyilvánosan vezekeltek. Mindez ugyan a XIV. században megszűnt, ám a kereszténység életében a bűnbánatnak, a böjtnek, a megtisztulásnak mindig nagy szerepe volt. Különösen a legnagyobb ünnep, a húsvét, azaz a kereszthalál és a feltámadás előtti böjti időszakban. A nagyheti eseményeken-szertartásokon ugyanis nem lehetett, nem illett tisztátalanul, a bűn által terhelten részt venni.
A húsvét előtti böjt utolsó szakaszának neve nagyhét, amely virágvasárnaptól húsvétvasárnapig tart. Ilyenkor régebben „a böjtnek kevésbé szigorú formáját tartók sem fogyasztottak már húsos ételeket”. (Lackovits E., 2000. 130.l.) A gazdák már a hét elején felkészültek a nagy ünnepre. Elvégezték legfontosabb teendőiket a ház körül: bekészítették a tüzelőt s az állatok etetéséhez szükséges nagyobb mennyiségű takarmányt. Akadt munkájuk az ünnepek előtt az asszonyoknak is: befejezték a nagymosást, a húsvét előtti meszelést, aztán csak sütöttek, főztek, tojást hímeztek stb. (Csáky K., 1987. 113.l.)
Az egyik jeles napi monográfiában olvassuk az imént említett, húsvét előtti szorgoskodás kapcsán, hogy „A palóc még a századfordulón is megtisztította egész portáját. Kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. Szerszámait rendbe hozta, néha ki is fényesítette. Minden holminak, még a legkisebbnek is ragyognia kellett a tisztaságtól. Mikor a házával rendbejött, akkor elhalt hozzátartozóira gondolt: sírjukat fölfrissítette.”
A böjtről már több helyütt szóltunk régebbi írásainkban is. Istvánffy Gyula írta a palócokról, hogy azok „A böjtöt megtartják, az ünnepet megülik. Már az ünnepet megelőző délután is félünnep számba megy náluk. Ilyenkor az asszonynép nem fon, nem sző, s a nagyobb mezei munkát a férfi is abban hagyja.” (In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben)
Kiemelten fontos a vallásos ember számára a húsvét előtti szentgyónás. Mint köztudott is: „A tridenti zsinat az évenként, húsvét táján végzendő gyónást lelkére köti a lelkipásztornak és a híveknek”. Még a XIX. században is előfordultak a gyónócédulák, ám arról is tudunk, hogy a XX. század első felében „még akadtak jámbor öregasszonyok, akik nagypéntek délután, tehát a Megváltó halálának órájában, a Kálvária keresztje előtt letérdepelve, magának Jézusnak gyóntak meg és mentek húsvét ünnepén áldozni”.(Bálint S., 1989. 204.l.)
Jól emlékszem magam is gyermekkorom húsvét előtti szentgyónásaira. Mindezt komoly lelkiismeret-vizsgálat, „lelki tükrözés” előzte meg. No meg a bocsánatkérések sora. Kezet fogva vagy letérdepelve kellett a szülőktől, nagyszülőktől bocsánatot kérni, akik aztán megcsókolták homlokunkat, e szavak kíséretében: „Bocsásson meg az Úristen!” Igen csak izgultunk, hogy a gyónástól a szentáldozásig véletlenül se kövessünk el még apróbb vétséget sem, mert akkor nem vehetjük magunkhoz az Oltáriszentséget. S bizony, a mi falunkban, lévén az csak filiális község, nem volt mindig szentmise. A gyónástól így az áldozásig néhány nap is eltelhetett, s nekünk gyerekeknek nem volt könnyű addig minden cselekedetünkre ügyelni.
Ilyenkor nagyhét elején azonban ma már más is foglalkoztat. Több kérdés merül fel bennem például emberi magatartásunkkal, egymáshoz való viszonyainkkal kapcsolatban. Vajon tudunk-e igazából böjtölni? No, nem a táplálék ilyen-olyan megvonására, a különféle testi kúrákra gondolok elsősorban, hanem a lélek rezdüléseire. Meg tudjuk-e vajon magunkat tartóztatni legalább nagyböjt idejére a sok-sok viszálykodástól és torzsalkodástól, a kicsinyességtől és egyéb gyarlóságainktól? No meg az irigykedéstől, a szándékos rossz hír terjesztéstől, a gyűlölettől és a haragtól? Van-e még bocsánatkérés, megbocsájtás, belső vezeklés, bűnbánat és lelkiismeretfurdalás? Felnézünk-e olykor a keresztre feszített Megváltóra, mint hajdan a jó palóc nénikék tették? S ha látjuk a felfeszített arcát, vérző sebeit, hálát tudunk-e még adni szenvedéseinkért is? Fel tudjuk-e ajánlani azokat másokért, hogy majd megnyugodva örvendezhessünk mi is, ha majd megszólalnak újra az elnémult harangok?