A győri ütközetet követően, 1849. június 30-án érkezett meg a császári fősereg Komárom alá, s a Concó patak vonalát birtokba véve felzárkózott a komáromi hídfőre. Százhatvannyolc esztendővel ezelőtt, 1849. július 2-án Haynau csapatai támadást indítottak azzal a céllal, hogy kezükbe kerüljön a Pest-budai országút, s a magyar csapatokat a sáncok közé szorítsák, vagy a döntő csatát vívják meg velük. A közel tizenkét órát tartó csata a szabadságharc egyik legvéresebb összecsapása volt, ahol Görgei is súlyos sebet kapott, ám az 58.938 főt és 216 löveget számláló császári fősereg nem tudta megverni a derekasan helytálló, 27.400 főből és 134 lövegből álló honvédsereget.
Komáromnál, a Duna jobb partján Haynau táborszernagy főserege 1849. július 2-án reggel 8 óra tájt indított támadást félkörívben – Lovad-Ács-Herkálypuszta-Ószőny térségében – azzal a céllal, hogy a fővárosba vezető út a kezébe kerüljön, s a magyar csapatokat a sánctáborba szorítsa be, vagy döntő csatára kényszerítse.
Ezen támadás alkalmával a császáriak balszárnyán lévő egyik dandár túlontúl előretört – Haynau ekkor még nem akarta megtámadni a sánctábort –, ugyanis birtokba vette a monostori sáncok egy részét, ahonnan a komáromi VIII. hadtest négy zászlóalját szorította ki, míg jobbszárnya Ószőnyt, ahol a Leiningen tábornok-féle III. hadtest állt. Mivel az időközben módosított összpontosítási terv szerint Görgeinek július 3-án Buda felé kellett elvonulnia csapataival, a stratégiai fontosságú Ószőnyt vissza kellett vennie, máskülönben hadtesteivel Komáromban reked. Az elveszett monostori sáncokat is vissza kellett szerezni, mivel, ha azok császári kézen maradnak, az ellenség könnyűszerrel felsodríthatta volna a déli sáncrendszert. A császári csapatok könnyű sikerét Haynau úgy értékelte, hogy a magyarok ki akartak térni a döntő összeütközés elől, így csapatai zömét az Ács-Csém, illetve a Mocsa patak vonalára vonta hátra.
Az ácsi erdőben súlyos közelharc bontakozott ki
Mivel a császáriak jelentős túlerőben voltak, Görgeinek meg kellett gyengítenie az ellenség jobbszárnyát, hogy Ószőnyt visszafoglalhassa. A magyar jobbszárny, miután erősítésként megkapta a komáromi várőrség négy zászlóalját és a II. hadtest gyalogságának egy részét, véres szuronyharcban piszkálta ki az ellenséget a monostori sáncokból. Ezen küzdelemben ismét kitűnt a nagyrákói, kelemenfalvi és nagyselmeci Rakovszky Samu őrnagy vezette szabolcsi 48. honvédzászlóalj. A sáncokból kivetett császáriak a Concó patak mögé húzódtak, de miután erősítést kaptak, az ácsi erdőbe törtek előre, ahol súlyos közelharc bontakozott ki.
Görgei a monostori sáncok visszafoglalását követően úgy döntött, hogy a császáriak centrumát támadja meg ereje zömével. A VII. és a II. hadtest alakulatai olyan rámenősséggel törtek előre, hogy szinte teljesen szétugrasztották gróf Franz von Schlik altábornagy császári I. hadtestének Herkálypuszta és Ács között lévő két dandárát.
Erre a támadás második lépcsőjét képező II. hadtest gyalogsága oldalba fogta az ácsi erdőbe befészkelt ellenséget, mire annak balszárnya ismét a Concó patak mögé vonult vissza és az erdő végül délután 14 órakor magyar kézbe került. Schlik – aki fél szemével is többet látott a csatatéren, mint a császári ármádia tábornokainak többsége – nehéz helyzetbe került, amelyből az orosz Panyutyin-hadosztály és az Ószőnyt biztosító császári lovasdandár mentette ki, ráadásul a császári IV. hadtest zöme is erre igyekezett – miután 17 óra tájt Haynau értesült a hídfő előtt bevetett erőinek nehéz helyzetéről, s ugyanekkor bal- és jobbszárnyára is erősítéseket vont előre.
Schlik a beérkezett erősítések révén megállította Poeltenberg tábornok lovasságát. A császári fősereg java Poeltenberg lovassága ellen tört, miáltal a magyar balszárny sikerrel vehette vissza Ószőnyt. Mivel a nyílt terepen a honvédsereggel szemben lassan háromszorosára növekedett az ellenséges túlerő, Görgei Herkálypusztánál a császáriak centruma ellen vezényelt lovasrohamot, amelynek élére ő és Poeltenberg állt, mögöttük a II., a III. és a VII. hadtest huszonnégy huszárszázada vágtázott.
„Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után atakba?
Impozáns látvány lehetett, s az ószőnyi sáncok visszavétele mellett Than Mór a csata ezen jelenetét is megörökítette, mely az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború legnagyobb erőkkel végrehajtott huszárrohamaként vonult be az ezeréves magyar katonai vitézség aranykönyvébe. A magyar fővezér ezen a napon volt először „vörös zekéjében, nagy fehér structollával fekete Kossuth-kalapján”, melyet rosszakarói feltűnési viszketegségként értelmeztek, ám valójában Görgei azért készíttette ezen öltözéket, hogy az ordonáncok a csaták forgatagában könnyebben megtalálják. Ráadásul Csóka nevű, tizenkilenc markos, pej színű angol telivérjén ülve már messziről is igen feltűnő látványt nyújthatott.
A Görgei vezette herkálypusztai huszárroham (Than Mór festménye)
Egyik parancsőrtisztje, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy így emlékezett a roham kezdetére: „A fővezér vágtatva rohan kíséretével a tétovázó huszárokhoz, az ágyú golyók között ingadozókat megállítja s evvel a felszólítással: „Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után atakba? fellelkesíti őket, s éljen Görgey kiáltással nyomban követik a fővezért.”
Itt bizonyosodott be, hogy Görgei vörös zubbonya alapján nem csak a saját csapatok, de az ellenség számára is könnyen felismerhető, hiszen a császári dzsidások lengyelül már messziről kiabálták: „Tilko tego czerwonego!” („Csak azt a vöröset!”). A tábornok ezen „attak” alkalmával szerezte rendkívül súlyos fejsebét, és a huszárok rohamát az orosz tüzérség oldalazó tüze, valamint az ellenséges lovasság feltartóztatta és visszaverte. A sebesült fővezér úgy gondolta, az ellenség jobbszárnyáról vonhatott el erőket, így Klapka tábornok visszavehette Ószőnyt, amely így is történt, hiszen a III. hadtest véres kézitusa árán foglalta vissza a falut.
„…huszárok, táborkari tisztek elálltuk a szerte-szét futók útját”
A monostori sáncok elvesztéséről Karsa Ferenc hadnagy a következőkben számolt be: „A csata minden ponton hullámzott; akármely pont feladása, a sereg vesztét okozhatta volna. A fővezér mindenik zászlóalj parancsnokát felkereste, mindeniknek szigorúan megparancsolta, hogy tágítaniok nem szabad. Ma különösen, – így szólt – minden embernek, helyét a haláláig meg kell állnia. Tartsátok magatokat, a tartalék tüzérség is mindjárt megérkezik. – A sáncok felé fordult; egyszer csak kérdi; mi az ott? miért szaladnak azok ott? – Vágtatva iramodtunk a szaladók felé; s íme látjuk hogy azok, akiket röviddel előbb a sáncokban hagytunk s akikről a fővezér feltette hogy a monostori sáncok jó kezekben vannak eszeveszetten szaladnak. – Meg kell őket állítani, (kiált a fővezér), huszárok, táborkari tisztek elálltuk a szerte-szét futók útját; rábeszéléssel, hogy hisz az ellenség ide még csak nem is lőtt – meg osztán kardlappal, Görgey meg épen a jószóra hallgatni nem akaró egy pár tisztet pisztoly golyóval; mégis csak oda vittük őket, hogy hajlandóknak mutatkoztak elhagyott helyükre, velünk visszatérni. – Ámde midőn sorakoztak, 5-600 lépésre felbukkan egy ellenséges zászlóalj amint roham lépésben a sáncoknak tart: minden fáradságunk kárba vész, s minden erőlködésünk dacára, a komáromi z.[ászló]alj újfent futásnak ered, ott hagyott bennünket faképnél, és mint a szilaj gulya veszetten szaladt; – nem [az] erődített táborba, de a Duna partnak a füzesbe. A három újonc zászlóaljhoz vágtattunk, látva szándékukat, nem volt erő, hatalom hogy őket a közeledő ellenségre vihessük, hanem társaik példájára azok is a füzesbe szaladtak, s vesd el magad, siettek Komáromba. Az ellenség pedig a monostori sánc reduttját, puska szó nélkül elfoglalta. – A futó z.aljak után vágtattunk; Görgey két szakasz huszárt előszólít, [a] tart.[alék] ütegből két ágyút odarendel s parancsolja, hogy a futó zászlóaljakat megelőzzék, s mikor azok a Duna meredek partja mögül a monostori útra kibukkannak már a fővezér és kísérete, a huszárok és a két ágyú szemközt álltak velök, s az összekavarodottan futók közé egy tempóban két kartács csap be, s abban a pillanatban a lovasok körülfogják őket, a 48. z.aljból hirtelenében odarendelt egy század közéjök lő és a zagyva tömegbe szerveződött négy z.aljat az erődített táborig tolják hogy ott heverjék ki a páni félelmet és embereljék meg magokat.”
„… kalapommal való integetés és odamutogatás által értessem meg magamat”
A huszárrohamról és sebesüléséről Görgei tábornok így írt emlékirataiban: „a balszárny élére sietek és szavammal arra buzdítom a huszárokat, hogy nyomon kövessenek engem. Mindjárt helyből sebesebb vágtatásban indulok előre – és az előnyomulás legott eredeti irányába igazodik vissza. Kíséretem, tisztek és parancsőr-huszárok nyomon követnek. Eleinte szemem balra, Mocsa felé irányul. Onnan várom az osztrák hadseregi jobbszárny siető közeledését. De ebben az irányban nem bírván a láthatáron még semmi ellenséges vonalakat megkülönböztetni: most már kizárólag azt az ellenséget veszem szemügyre, a mely támadásunk közvetlen czélpontja, egy, az ellenséges hadközépnek szélső jobbszárnyán élesen szembeötlő fehér vonal, melyben fehérkabátos osztrák lovasságot vélek fölismerni. A hullámos terep, melyen gyorsan előrehaladunk, fölváltva hol eltakarja azt szemem elől, hol megint előtünteti. Az utolsó terephullám tetejébe érvén, körülbelül 50 lépésnyire előttünk több rendbeli osztrák könnyűlovas, vagy dragonyos-osztálynak váratlanul már csak a hátulja tárul elénk. Egyes huszárjaink elrobognak mellettem és bevágnak a futó csapatba. E pillanatban egyik kisérőm közvetlen közelemben észreveszi, hogy huszár-arczvonalaink mögöttünk messzi elmaradtak. Megállítom a lovamat, hogy magamat azok által fölvétessem. Ugyanekkor jobbra tőlem egy sötét (öltönyű) ellenséges arczvonal tűnik a szemembe. A nap éppen leáldozóban, a láthatárt érinti. Amaz arczvonal – felém fordulva – közbülesik köztem s a leáldozó nap között. Ennek sugaraitól káprázó szemem a csekély távolság daczára csak nagynehezen bírja a fegyvernemet megkülönböztetni benne. Dzsidásoknak nézem. Balra tőlük áll az ellenség hadközepének szélső jobbszárnyi ütege s ez rendkívül szaporán szórja lövegeit az utánam nyomuló huszárság arczvonalai ellen. Előre látom, hogy ezeket, ha az eddigi irányban hozzám közel érnek, jobbfelől a dzsidások részéről nagy veszedelem érheti. Most még elég távol vannak arra nézva, hogy jobbra forduló irányváltozás eszközlése után szembeszállhassanak vele. De ennek haladék nélkül kellene megtörténnie, tehát Pöltenberggel hamar tudatnom a fenyegető veszélyt. De nincs módom benne! Egy tisztet küldeni elébe, vagy éppenséggel magamnak elébe sietnem: nem tanácsos, mert íly válságos pillanatban mindent gondosan kerülni kell, a mit visszafordulási jelre lehet magyarázni. Ezért, és mivel sem emberi szó, sem kiáltás oda ennyi távolságra az előnyomulás zajában és közeli ellenséges ütegek szakadatlan bömbölése közben el nem hat: egyedül arra vagyok utalva, hogy a kalapommal való integetés és odamutogatás által értessem meg magamat Pöltenberg tábornokkal. Mialatt ekkép merően a felém közeledő arczvonalakra szegezett szemekkel, ezeknek mozdulataiból igyekszem megtudni, vajjon megértik-e ama veszélyt rejtő táj felé ismételt mutogatásomat: egyszer csak hajadonfejemre erős ütést kapok és érzem, hogy meg vagyok sebesítve.”
Magyar részről a további támadásokat beszüntették, és a honvédek a csata előtti állásaikba húzódtak vissza, így a jobb szárny a sáncrendszerbe hátrált, a bal szárny pedig Őszőnyt tartotta kezében. A magyar erők szívósságát még az ellenfél is kénytelen volt elismerni, s a második komáromi csatában a honvédek véres vesztesége 1500 fő, míg a császáriaké 889 fő volt. Dékány Rafael, a pesti 25. honvédzászlóalj 5. századának őrmestere a következőkben összegezte a második komáromi csatát: „Ezt a napot is drágán fizettük meg, mert összesen 1500 embert vesztettünk, de véres fővel vertük vissza az ellenséget és Panajutinnak [sic!] másodszor is megmutattuk, hogy nem gyülevész néppel van dolga, mint neki az osztrákok mondogatták.”
