„Hála” a médiának, a sporteseményekről szóló tudósításokban a legnagyobb természetességgel összemossa a szakértő újságíró a focihuligánt az ultraszurkolókkal.
A huligánok számára valóban másodrendű ügy a sportesemény (általában labdarúgás) vagy az adott sportklub, nekik az utcai harcok, vagy a rivális csapat huligánjaival való szervezett összecsapás sokkal fontosabb, mint maga a szurkolás.
Az ultrák viszont azok a szurkolók, akik szervezett csoportokat alkotva közösen éltetik a jó értelemben vett fanatizmust a lelátókon és elutasítják a modern, kifejezetten a fogyasztásra és a szabadidő kommersz módon való múlatására degradált sporteseményeket. Az ultrák végigszurkolják a mérkőzést, űzik, hajszolják a játékosokat, soha nem adják fel a biztatást és élnek-halnak a csapatukért.
Egyszóval ultrának lenni jó. Délelőtt útnak indulni a haverokkal, együtt énekelni és sörözni az összes útba eső kocsmában, ezer élménnyel gazdagodni útközben, megőrülni a gólnál, vagy kicsit meghalni a vereség után, aztán éjjel fáradtan hazatérni. Ez egy különleges életérzés.
Megőrülni a gólnál, vagy kicsit meghalni a vereség után, aztán éjjel fáradtan hazatérni. Ez egy különleges életérzés. (Fotó: Papp Sándor/Felvidék.ma)
Van, hogy mesébe illő történetek születnek az ilyen barátságokból. Ilyen történt meg velem tavaly, egy olyan ultraszurkolói csoportban, amelynek tagjai a történelmi Nógrádot kettészelő határ mindkét oldaláról verbuválódtak, és már több éve közösen jártak mérkőzésekre.
A hosszú utakon sokszor szóba esik sok minden a focin kívül is, családról, munkahelyről, de ugyanúgy a történelmi eseményekről is (az ultrák minden esetben méltón megemlékeznek a magyarság történelmi eseményeiről, ilyenkor mindig nagy gonddal készített, sok esetben egész szektorokat befogó koreográfiát készítenek, amelyek rendkívül látványosak a stadionban). Amikor felvidéki magyarként a kitelepítésekről, a csehországi deportálásokról kezdtem mesélni a vidám sörözések közben, fokozatosan megszűnt a zsibongás körülöttem. Az anyaországi fiatalok, de a középkorúak is elképedve hallgatták a „csehszlovák sztorikat” az ellenünk elkövetett embertelenségekről, mert otthon, az anyaországban nem tanították nekik a mi történelmünket… Sokszor éreztem úgy, hogy egy rögtönzött történelemórát tartok a meccs előtti iszogatások alkalmával, és volt mit mesélnem, mert családunk mindegyik ágát érintették a beneši dekrétumok „áldásos” hatásai.
Amikor más sokadszor került szóba a téma a túráink alkalmával, Máté, csoportunk egyik legifjabb tagja azzal az elhatározással állt elém, hogy ő márpedig a felvidéki magyarok jogfosztottságáról szeretné elkészíteni a szakdolgozatát és abba szeretné belefoglalni az Ipoly menti magyarok sorsát is. Így jutott el a salgótarjáni Máté az egykoron Panyidarócból és Kalondáról kitelepített családjaink történetének tudójához, Andráshoz, aki rengeteg korabeli dokumentummal és nem utolsósorban személyes élményekkel látta el Mátét. Talán Máté szakdolgozata az egyedüli Magyarországon, amelyikben részletesen szerepel a Dunajszky Géza által feltárt pozsonyligetfalui tragédia is.
Egy ultra szakdolgozata: talán az egyedüli Magyarországon, amelyben részletesen szerepel a Dunajszky Géza által feltárt pozsonyligetfalui tragédia is…
Máté és András azóta jó ismerősök és rengeteg aktuálpolitikai témát érintve véget nem érő vitákat folytatnak a magyar társadalom aktuális állapotáról, de én tudom, hogy a lelkük mélyén örök életre barátok maradnak, mert valójában mindketten ultrák: fanatikusan hisznek Magyarország feltámadásában.
